Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Magyar identitás - magyar irodalom Lászlóra, a délvidéki Szirmai Károlyra, Szenteleky Kornélra, Fehér Ferencre, Brasnyó Istvánra gondolok. Irodalmunk mindig a nemzeti történelem, kultúra és identitás folyamatos fenntartását szolgálta, s éppen ebben a szolgálatban találta meg a maga méltóságát és egyetemes emberi küldetését. A magyar író a nemzeti kultúra és az anyanyelv gondozása által teszi teljesebbé saját emberségét, és ebben az emberségben lesz az egyetemes humánum szószólója, más kultúrák, irodalmak képviselőinek társa. A magyarság bizonyára azzal tette a legnagyobb szolgálatot az egyetemes emberi kultúrának és az Isten teremtő terveinek, hogy létrehozta saját nyelvét, művelődését, szellemét és így új értékekkel, hangzatokkal és színekkel gazdagította azt a sokoldalú és sokszínű egyetemességet, amelyet a teremtés és az emberiség megalkotott. Népünk a magyar kultúra és nemzeti identitás fenntartása révén teszi teljesebbé az emberi egyetemességet, minthogy az emberi nem maga sem mondhat le azokról az értékekről, amelyekkel a magyarság egészíti ki, teszi gazdagabbá a kultúra összességét. Hadd idézzem Széchenyi István szavait: „Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni és szeplőtlen mivoltában kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve végcéljához, az emberi feldicsőítéshez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden keserűségtől mentes tisztább érzés; s ha csak mint hangya ily megdicsőítéshez egy paránnyal is hozzájárulhatunk, van-e ennél édesebb osztályrész emberek között, kiktől a lelki örömök nincsenek elzárva?” Széchenyi szavainak a jelenben is súlyuk és értelmük van: amit magyarság és emberi egyetemesség szoros összetartozásáról és teremtő kölcsönösségéről egykor kijelentett, az ma is időszerű feladatot és szellemi stratégiát jelent; megszabja a magyar kultúra, a magyar irodalom kívánatos és szükséges stratégiáját is. EGY 1LLYÉS-PARABOLA Illyés Gyula egy ma már klasszikus paraboláját szeretném idézni, amely által - Németh László Iszony című regényének francia kiadása alkalmából - irodalmunk sajátos természetének dolgában szerette volna eligazítani az idegen olvasót. „Képzeljük el - írja Illyés - hogy egy kiváló tehetségű ember arról ír regényt, hogy mit szenved egy falu a Duna kiöntései miatt. Csak gratulálni tudunk, hogy művészetével ilyen nemes tárgyat emel föl. Képzeljük el aztán, hogy ugyanannak a népnek a legnagyobb drámaírója arról ír tragédiát, miért nem sikerült valakinek a Duna áradásait megakadályozni. De a legnagyobb költő is arról írja első, második, sőt tizedik verseskönyvét, hogy a Dunát sürgősen szabályozni kell. Majd a kritikusok is azon a mérlegen mérik az alkotások értéksúlyát, hogy milyen fokban szolgálják azok az árvizek meggátlását s mindannak a népbetegségnek, közlekedési, mező- gazdasági és közoktatásügyi bajnak, amit a zabolázatlan folyók okoznak. Elképzeljük mi is a hangot, amely az áradások s azok kifogyhatatlan következményeinek huszadik ábrázolása után ingerülten fölcsattan: Hát hol a vízügyi hivatal? Hol az
