Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE CSEHY ZOLTÁN Az individualizmus apoteózisa (Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Hungarovox, Budapest, 2004.) Az önéletrajz-írás, a megszövegeződő önéletrajziság, illetve az énformálás jelentős problématömeget zúdított a kortárs irodalomtörténeti gondolkodásra. A kérdéskört elméletileg a leginkább Philippe Lejeune járta körül, noha munkáiban elsősorban a huszadik századi önéletírás alakváltozataira fókuszál. Madarász Imre monográfiája Vittorio Alfieri önéletrajzi műveinek vizsgálatával indít, s ez a fejezet mintegy kifejti az Alfieri-kutatás egyik irányának metodológiai koncepcióját is, mely abból az axiómából indul ki, hogy a teljes életmű nem más, mint „az individualizmus apoteózisa”. Ez az olvasati módszer gyakorlatilag kétpólusúvá redukálja az életművet: primer autobiográf karakterű szövegekre (melyekben a Gérard Genette által autodiegetikusnak nevezett hang érvényesül), ilyenek Alfieri naplói, évkönyvei, levelei és Életem (Vita) c. müve, másrészt fikciós szövegekre (ezek a szerző versei, illetve tragédiái). Mivel az első csoport szövegeinek esetleges ho- modiegetikussága föl sem merül, alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy az értelmező mintegy a két szövegtípus egymásra olvasásával hozza létre olvasatait, mégpedig úgy, hogy az első csoport szövegeit hierarchikusan magasabb pozícióba helyezi, s lényegileg kódfejtőként alkalmazza azok tanulságait a kódoltabb másik szövegcsoport felfejtéséhez. Madarász Imre az életmű integritásának veszélyeztetettségét látja egy eltúlzott biografikus megközelítés alkalmazásában, miközben alapvetően jónak tartja az életrajzi kiindulópontot, s az autobiografikus alapkarakterű olvasástechnika számos eredményét alkalmazza, kivált az olyan önépítési stratégiák tanulságait, melyeket Guido De Ruggiero úgy összegez, hogy egy-egy Alfieri- tragédia főhősének megalkotása lényegileg énkivetítő játékként érzékelhető Alfieri alkotásmetodológiájában és önértelmezésében. Ez az életrajziság, mely az első csoportba sorolt szövegeket értelmezi először, Madarász Imre roppant nagy igényű monográfiájának nyitányaként lényegileg a pozitivista megközelítésmód ellenmetódusaként mutatkozik: Madarász nem alkalmaz kontextuális életrajzi vagy történeti megközelítést, hanem az irodalmi mű és a referencialitás határán lebegő Alfieri-szövegek vizsgálatából indít. Az életrajz tehát az önformálás és önreprezentáció részeként értelmeződik, és nem elsősorban csak külső kontextusként. A teleologikus önstilizáció Alfierinél a felvilágosodás klasszikus ellentétpárjaira épít,
