Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)
Vörös vonat Nem hiszem. Bosszankodva beletörődöm sikertelenségembe. Ez a találkozás sehogy sem jön össze! Beviszem az ételt, leülök, erőltetem magamat, hogy hozzálássak az evéshez, szükségem van táplálékra, bármi legyen is az, ha az ember számára káros következmények nélkül elfogyasztható. Végigballagok a folyosón, benyitok a mellékhelyiségbe. Újabb érdekességet fedezek fel. A tenyérnyi lyukon át világosság szűrődik be. Nos, eggyel több hasznos tudnivaló birtokában vagyok. Ha rendszeresen és pontosan élelmeznek, tisztában leszek a napszakokkal. Mire visszatérek a fülkémbe, az asztalka eltűnt, a középső ülésen kávét találok, fenséges illata betölti a fülkét. Kényelembe helyezkedem, átadom magamat a kávé élvezetének. Vámom kell a fejleményekre, belátom, egyéb lehetőségem nincs, bár egy-két dolgot azért még megkockáztathatnék... A kávé új erőt ad, a valóság viszont pörölyként sújt le rám. Borongós hangulatban merengek el azon töprengve, mi okozta hirtelen hanyatlásomat. Hiába erőltetem az agyamat, nem pattan ki belőle egy szikrányi magyarázat sem. Tompultságom figyelmeztető jel, helyzetem megdöbbentő. Próbálkozom vitába szállni önmagammal, miért van ez így, de előre tudom, rossz vége lesz, én győzedelmeskedem. Jelenlegi helyzetem kétségkívül a mélypont. Lesüllyedtem, akár egy léket kapott, evező nélküli csónak, melyet ide-oda sodortak a hullámok. Nem kétséges: fondorlatos módon taszítottak, nagymértékben hozzájárultak önmagam elvesztéséhez. És akik taszítottak, szoros köteléket alkotnak. Az emberi jellemet nehezen lehet szétbomlasztani, mégis valakik szorgalmasan ezzel próbálkoznak. A várakozás lassan öl. Az idő mint méreg új fogalom. S az idő ellenem dolgozik! Kortyolgatom a kávét. Legalább zenét sugároznának, mondjuk halk dzsesszt, ne kelljen tétlenségben szenvednem. Valami kezd újfent nagyon nem tetszeni. Egymás után ásítok, szempillám minduntalan lecsukódik, alig bírom nyitva tartani a szememet. Erős a gyanúm: a kávémba altatót kevertek. Érzem, rögvest elalszom. Talán jobb lesz, gyorsabban múlik az idő, közelebb jutok valamihez, amiről azt sem tudom, micsoda. A vonaton a szememnek elrendelték a nyitva tartási időt... Nem hagynak folyamatosan gondolkodni. Mások ne szabják meg, meddig gondolkodjam! Nem csupán az álom nyom el! Sötétség nehezedik rám, elernyedek, bámulom a semmit. Zuhanok a feneketlen mélybe bizonytalan lebegő mozgással... Próbálok nem gondolni semmire, emlékezetemből az eseményeket legszívesebben kitörölném. Nem érdekel, reggel van-e vagy este. Semmi sem érdekel. Nem nyúlok a reggelimhez, megint akkor hozták, amikor aludtam. Tétlenséggel töltöm a napot, ami fárasztó. Várom az ebédet, teljesen maga- monkívül vagyok. A folyosóra nem lépek ki, nincs, ami vonzana. Szeretném kiverni a mennyezeti lámpát, legyen sötétség. Ne lássak, engem se lássanak. Biztosan figyelnek, ezt érzem.
