Irodalmi Szemle, 2005

2005/10 - TURCZEL LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: Volt egyszer egy ifjúság

Turczel Lajos köszöntése erőnkből, hogy - szerencsés pillanatban — kigúnyoljuk azokat s önmagunkat! Mind­ez természetesnek tűnt fel s mégis titokzatosnak, az állami szervek érdeklődő figyel­me bizonyította! Fontos része ez is a történetnek, így sorakoznak fel irodalmi „gye­rekkorunk” mítoszának elemei, Krúdy után nevezzük „boldogult úrfikorunknak?” Amikor némileg mitizáljuk, nem a rendszerre, az ideológiára, az eszmei kalodára és a „hála csapdájára” gondolunk, hanem egykori magunkra emlékezünk ott a messzi múlt időben, emberi mivoltunkra a megkezdett pályaív elején, s a célvonalhoz köze­ledve, nem tagadhatunk meg némi pátoszt önmagunktól. Nem csak az azóta megtör­tént fél évszázad okán, emelkedettségre késztet a tény is, hogy többen az akkoriak közül már nincsenek közöttünk. S akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés: mit ér az ember, ha kisebbségi sorba - sorsba születik?! Irodalomtörténeti tény, hogy első és folyamatos kritikusunk Fábry Zoltán. Annyira közhely, hogy lassan elfelejtjük! Nem idézem most sem munkásságát, szellemi kisugárzása részben még bennünk él, másrészt az irodalomtörténet dolga lenne hatását, üzenetét új tekintettel szemrevételezni. Történetünk azonban felidé­zi tanítványait, híveit és folytatóit, mindenek előtt Turczel Lajost! Olyan-amilyen lehetett az irodalmi színvonal, a munka igényelte, hogy saját, önmagából kiinduló gondolatiságát, esztétikai értékrendjét kezdje kimunkálni, megfogalmazni. Egy ko­rai realizmusvita Ozsvald már említett verse okán robbant ki: a vers lírai erdőkép, melyben a futó nyúlnak „a harmatcsepp még ott ring a bajszán”. Bábi realizmusér­zéke felhorkant: Ozsvald hogyan láthatta messziről a harmatcseppet?! Mesebeli tá­volba látó talán? Komoly vita kerekedett, a vélemények szenvedélyesen összecsap­tak. Ismét ok a mosolyra! De az elgondolkozásra is. Vitáinkat valamiféle földköze­li transzcendencia jellemezte, valami szenvedélyes hit, de miben? Talán önma­gunkban, igazunkban, vagy abban, hogy az életet komolyan kell venni és az írónak az igazságra kell törekednie? A meddőnek tűnő viták azáltal nyertek értelmet, hogy olyan gondolkodók, mint Turczel összegezték igazságaikat és leszűrték értel­müket. Azt a minőséget - pedagógus - realista esztéta - már Komáromban meg­alapozta magában, számos tanítványa közéletünk fontos munkása, trió-neveltjei pedig - Koncsol, Tőzsér és Zs. Nagy - irodalmunk meghatározó egyéniségei let­tek. Bár „a tanár úr” idősebb tőlünk, ám mindannyiunk előnyére, mert a múlttal va­ló folyamatosságot képviseli az első köztársaság miliőjétől a visszacsatoláson át és a háborús éveken keresztül a második köztársaság bosszúálló éveiig s azóta is! Élő történelmi folyamatosságot képvisel. Pesten jogászgyakornok, Párkány mellett uradalmi intéző, Komáromban magyar tanár és igazgató, Pozsonyban egyetemi előadó, tanszékvezető, gazdag élmény- és tapasztalattartományok birtokosa. Fon­tosnak tartom, önismeretünk és identitásunk alapja, hogy regionális és történeti ér­telemben (is) gondolkodjunk. Minden létmagyarázat és írói alkotóerő önmagából indul ki, életmodellül közösségek, régiók, nemzetek és népek életvalóságát érzi át, a szubjektív filozófiai rendszerek is a közösségben élő ember individuális kény­

Next

/
Oldalképek
Tartalom