Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)
Hullámtükör Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy beavassam az írói munka rejtelmeibe, ami persze azzal járt, hogy megittunk néhány pohárral... Reggel fájó fejjel a szalon ülőgarnitúráján ébredtem, és nem voltam biztos abban, mi is történt előző este. Vajon megtörtént-e, amit szerettem volna? A bizonytalanság még jobban kínzott, mint a fejfájás. Felülve, kissé bódultán, azt tapasztaltam, hogy kint járunk a nyílt tengeren. Épp azon fáradoztam, hogy Omphalé keresésére induljak, amikor megjelent a szalon bejáratánál. Viselkedése teljesen megváltozott. Kérdéseimre gúnyosan mosolyogva azt felelte, hogy majd akkor tesz partra, ha kedve tartja, s jobban teszem, ha nem okoskodom, mert a legényei, mármint a matrózok móresre tanítanak. Aztán teljesen váratlanul egy kis kézifegyvert kapott elő a háta mögül, és rám lőtt. Ettől elvesztettem az eszméletem. Nem tudom, meddig aludtam, s mivel úgy döntöttem, szabadságom alatt nem viselem a karórámat, még csak azt sem tudtam megnézni, mennyi lehet az idő. Mindenesetre - mintha csak kiszámolta volna —, mire magamhoz tértem, ott állt mellettem, s közölte velem, hogy ha nem engedelmeskedem neki, gyakrabban tapasztalhatom meg a kábító lövedék hatását. Tehát kábító lövedéket lőtt belém. Nem ismertem a görögországi törvényeket, de úgy véltem, az ártatlan kirándulók elkábítása nem tartozik a törvény által felmentett cselekedetek közé. Ráadásul nem értettem, mit akar. Miben kell engedelmeskednem? Valamiféle bosszúról van szó? Ismét eszembe jutott az a bizonyos régi ismerősöm, akire Omphalé megismerkedésünk első pillanataiban emlékeztetett. Egy zártkörű társaságban akadtunk össze. Én két barátommal érkeztem, s első pillanatban észrevettem őt. Valamikor régen távoli rokonságba kerültünk. Annyira távoliba, hogy ennek a ténynek gyakorlatilag semmi jelentősége sem volt, s annyi közünk sem lehetett egymáshoz, hogy emiatt a- kár megismerjen. És úgy is tett. Hidegen nézett rám, és hagyta, hogy bemutassanak minket egymásnak. Azt mondta Melaninak hívják. Vele is az volt a gondom, hogy nem értettem, mi a baja velem. Mi az, ami miatt ennyire elutasító, mi az, ami miatt szinte mindenáron másnak akar látszani, mint ami? Mindenki tudta róla, hogy már akkor szabados életet élt, mikor férjnél volt, s nyilván felmérte, hogy ezzel én is tisztában vagyok. Viszont abban a társaságban csak velem szemben viselkedett olyan számomra érthetetlenül elutasítóan. Egészen addig, míg... Körülnézve azt tapasztaltam, hogy egy kis kabinban fekszem, mellettem egy kis asztalon írógép, fejem fölött beépített szekrény, s a két ajtó közül az egyiken nemzetközi jel utalt arra, hogy valószínűleg mellékhelyiségről van szó. A másik a bejárati ajtó lehetett. Omphalé egy köteg A4-es tiszta papírt helyezett az írógép mellé, s csak any- nyit mondott:- írj! - Ebből az egyetlen szóból nehezen tudtam kihámozni, mennyi benne a gúny és mennyi a megvetés.
