Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Bokros Katalin: A biedermeier megnyilvánulásai az európai irodalmakban (tanulmány)

Bokros Katal in

párosult. A prózában szintén a rövidebb formák, az elbeszélések, novellák domináltak. A műalkotásokban szívesen alkalmazták a hagyományos szimbólumokat. A költészet a népies és a történelmi tematikát helyezte előtérbe. A bájosság és a múlandóság jelképeként a kor kedvelt szimbólumai a virágok voltak. Az állatok allegóriái elsősorban a humoros és szatirikus költeményekben szerepeltek. A korszak legkedveltebb allegóriája a szabadság volt, amely már a közeledő 1848-as forradalmi hangulatot fejezte ki. A szatirikus művek fokozatosan irányköltészetté alakultak át (Béranger, Heine, Petőfi). A megszemélyesítés alkalmazásakor a természeti jelenségek egy bizonyos körére összpontosítottak: égbolt, föld, napszakok, évszakok, fény, villám. Az objektivitás az emberfölötti erők meggyőző bemutatásán alapult.

A biedermeier irodalmi irányzat fő vonásai elsősorban Közép-Európában a német nyelvterületeken érvényesültek, de egyes jellegzetességei az angol irodalomban is léteztek, ahol gyakorlatilag egészen a XIX. század végéig, a konzervatív értékeket hirdető viktoriánus kor irodalmában is érezhetőek voltak. Az angol folyóiratok közül néhány (Rural Rides, 1821-1834; Advice to Young Mén, 1929) az idilli társadalmi modell jegyében működött. Fő céljuk a kompromisszum keresése volt, az eszményi totalitás és a gyakorlati valóság kombinációjának érvényesítése. A napóleoni idők utáni Angliában az utazási szokások is megváltoztak. A vasút, a gőzhajó vagy a gyors postakocsi kényelmesebbé tette az utazást. Ennek következtében megszaporodtak az útleírások, útikönyvek, földrajzi müvek.

Az angol biedermeier korai példái megtalálhatók a két romantikus költő, Wordsworth és Coleridge időskori meghitt, otthonias tárgyú költeményeiben. Az 1820-as évekre Coleridge és Wordsworth az anglikán egyház, a fennálló rend és a társadalmi hierarchia védelmezői lettek. Wordswort későbbi verseiben a romantikus lángolás helyett ellágyulás figyelhető meg, józan belenyugvás uralkodik bennük. Coleridge filozófiai kontervativizmusa pedig ugyancsak későbbi műveiben mutatkozik meg.

Alfréd Tennyson (1809-1892) a viktoriánus kor reprezentatív költője volt, a kor előítéleteinek korlátai között mozgó gondolkodó. Wordsworth halála után (1850) poéta laureatus, „udvari költő” lett. Tennyson müveire jellemző a kompromisszumra való készség, amely a tudomány és a vallás, a szerelem és a szenvedély között mindig az erkölcsös és a viktoriánus kor számára elfogadható középutat keresi. Rövid lírai verseiben spontánul engedte érvényesülni a szépség élményét. Különválik nála az élet mint az emberi kapcsolatok háttere és a természet világa. Olyannak ábrázolta az életet, amilyennek ő és osztálya látni kívánta.

Elisabeth Barrett (1806—1862) költőnőt elsősorban a Portugál szonettek (1850) című szerelmi versciklus szerzőjeként tartják számon. A szerelemnek nem mámoros, hanem inkább gyengéd hangját szólaltatta meg. A versekben a világ élménye két ember szerelmi életére szűkül, bizonyos monotónia, ismétlődés figyelhető meg bennük.