Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Megkésett búcsú Németh Istvántól
Egy költő, aki kereste - önmagát! szavain keresztül tájékozódhatott arról, hogy hosszú küzdelem után, de - révbe érkezett. Amikor 2003-ban megjelent a kézirattal, sugárzott a boldogságtól. Amikor azt kérdeztem, mikor íródtak a versek, s miért csak most jelentkezik vele, spártai rövidséggel, annyit mondott, az utolsó 15-20 évben. Nem járt vele a szerkesztőségekben, mert a szerkesztők (ahogy mondta) elutasítóak voltak vele szemben. Amikor pár nap múlva közöltem vele, hogy a Dőrejárás című ciklusát jónak, közlésre alkalmasnak tartom, személyesen jött a szerkesztőségbe, hogy örömét megossza. Innentől kezdve rendszeresen jelentkezett, s nagy örömére szolgált, hogy a kötet sorsa is sínre került. Reveláló erejű versei az Irodalmi Szemlében jelentek meg, Csontváry Kosztka Tivadar családtörténetét pedig az AB-Art jelentette meg (2004). A Dőrejárás valóban „új minőség” nemcsak Németh Pista pályáján, hanem - meggyőződésem szerint - a mai kortárs szlovákiai magyar irodalomban is. A riportok, beszélgetések, művészportrék, s a Csontváry Kosztka Tivadar élete és munkássága iránti végtelen „szerelem” után a történelem eseményeit görgeti verseiben, modem, posztmodern kiadásban. Az Idő éppúgy fontos szerepet játszik számára, mint az egyszemélyes történelem vagy a kozmikus és végtelen világ, a mikro- és makrokozmosz képtelenségei, melyeket rejtélyesen mozgat és megidéz, mint amolyan kiszámíthatatlan szövegtömböket, melyektől (akárcsak a holnaptól) nem vár ugyan semmit, de tudja, „Mankón biceg a vers? Befejezetlen? Csendben / magába roskad, mint a dőrék? / Ha egyszer majd rátalálsz, / ne csodálkozz, hogy így is tisztább, mint a folyóban / a kavicsok. Kerek. Az idő formálta.” (Dőrejárás). „Herceg! Balladát szőj, szép imát, S így leng testeddel az időből időbe át” — olvassuk a kötet, egy 1966-ben írt versében (Kisebbségben élek). Nemcsak kisebbségben élt, hanem „száműzetésben” is. „Kiálthatnék, hiszen fáj, / de ki érti meg száműzetésemet? / Kiálthatok? - Soroljam? — Otthon / otthontalanul.” Az elnehezült szavak mögött is a történelem morajlik: „Nyelvem keveredik, kavarodik, / cipőmből még most is folyik a szégyen,/ bevagonírozhatom, kivagonírozhatom / a tetveimet.” A végszó itt is az lehet: „Ki érti meg száműzetésemet?” Valóban: ki érti meg? Úgy van, ahogy egyik versében (Őszi kék) írja: „Itt a porond körgallérján, / a mocsár alján, / elkél a segítség.” Végszóként, utolsó istenhoz- zádként makacs elhatározottsággal hangzik az üzenet. Közelről, mert megéltük a gyötrelmeket, de mégis messziről, mert útra kelt közülünk, aki versbe öntötte életét, reményeit, még mielőtt befejezhette volna, amit elkezdett... Kegyelettel, tisztelettel emlékezünk rá! Fonod Zoltán
