Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - TALLÓZÓ - Alföldy Jenő: „Mindenség summáslegénye” -Nagy László költészetéről
TALLÓZÓ tisztában volt azzal, hogy csak akkor beszélhet érvényesen küzdelmes életű elődjéről, ha ő is éppúgy kiáll az igazságért a maga idején, mint József Attila. Nagy László kimondja, hogy történelmünk újabb zsákutcába futott. József Attila „halálos logikája” a „fasiszta kommunizmus” borzalmasan pontos ítéletéhez vezetett, és nem következett be tisztulási folyamat, a hazai társadalom újabb gyilkosságok árán szilárdult meg ötvenhat forradalma után. S a „Törd fel a törvényt” felszólítás nem jelenthet mást, mint szembenállást a könyörtelen történelmi determinizmussal és a javíthatatlan emberi természettel. Ezek miatt nem lehetséges, hogy a szép, a jó és az igaz győzzön a földön. A költősorsot faggató kérdések egyre mélyebbre hatolnak. Előbb a személyes üdvösség kérdésére ad főbe kólintó választ: téboly, árvaság, halál volt ajutalom a költészetért. De ugyanilyen erős meggyőződéssel hangzik az is, hogy „Tudtad, tudom én is: / a nagy: te vagy”. Ám a Mindenség summáslegé- nye, akinek az egészre futotta érdeme, még részt se kapott áldozatáért. A beszélő tisztában van azzal, hogy József Attila az első az egyenlők között - primus inter pares. De a szkepszis nem szűnik, egyre csak fokozódik. Már nemcsak abban kételkedik, hogy érdemes volt-e szenvedni a messzi jövőért - a korabeli jelen nem ezt igazolja -, hanem azt is fölveti, hogy nem hiábavaló-e naggyá lenni egyáltalában. Másként mondva: érdemes-e követnie Nagy Lászlónak József Attilát. Az önámítás azért oly súlyos, mert a végletekig megszenvedett: „Csak szólhatnál, hogy érdemes! / Mert csontom, vérem belerémül, / végzetedhez ha én állítok végül / józan zárómérleget”. Jelzi, hogy egyéniség méri magát az egyéniséghez, kiválasztott a kiválasztotthoz, de a hiábavalóság rémével kell megbirkóznia. Van a műben egyféle logikai körforgás, amely termékeny ellentmondásnak is nevezhető. Nagy László attól kér segítséget költői harcaihoz, akinek példájától megretten, mert eszméi vereséget szenvedtek a történelmi gyakorlatban. Ugyanakkor ő ad számot józanul arról, hogy a József Attila-i példa nem követhető (különösen olyan zavaros máslásokkal, mint amilyeneket ekkoriban az önmanipulált epigonköltők állítottak elő középszerű termésüket szüretelve). De nem a hideg fejű mérlegelésé az utolsó szó. Erősebb a nagy mű és a fölemelő etikai példa iránti csodálat. A tragikus bukást Nagy László tudomásul vette: József Attila eszméi nemcsak teljesületlenül maradtak - ki is forgatták és hamisan értelmezték őket. Az utód immár csak úgy bízhat mesterében, mint a drámai művek elbukott hőseinek erkölcsi győzelmében. Ezt a vállalást és ezt a lehetséges sorsot veszi át elődjétől, tudatosítva, hogy melyek a maga korának új veszélyei: az emberiség öngyilkosságával fenyegető atomkatasztrófa és a lelkeket pusztító közöny, amely félő, hogy őt is megkörnyékezi. „Képzeletemre bízzál édes munkát, / mert immár úgy szorgoskodik, / hogy a sarkamtól torkomig / forraszt rém forró hamubundát, / radioaktív iszonyt - / félek, hogy minden rejtelmet kibont / s végül már semmi se fáj.” Nagy László maga is ki van téve az embert eltorzító társadalmi erőknek, és nem akar olyan látszatot teremteni, mintha nem kellene számolnia a kísértésekkel. Jó irányba akarja terelni saját képzeletét, amelynek meddő burjánzásától tart, amelyben a humánus érdekek, értékek elveszthetik hierarchikus elsőbbségüket. De ő számol velük, és szembenéz az elidegenedő társadalom romlasztó
