Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE 75. SZÜLETÉSNAPJÁN - Jana Moravcová: Az a fekete tyúk (novella) (Vércse Miklós fordítása)
Jana Moravcová- Vele nem, hanem a felesége halt meg. Adj te is a koszorúra! Adott. Egy ideig elnézte, ahogy a máriást játszották, egyik asztaltól a másikhoz állt, majd a pulthoz került, ahol két ismerőse vitatkozott.- Hagyj békén, nem akarom én, hogy elhidd - védekezett az egyik. A másik tovább szidta és egyre hajtogatta:- Hülyeség, maradiság! Érted? Maradiság!- Hagyd őt! - szólt közbe Franta, s a kissé pityókás barátja hálásan fordult feléje:- Én senkire sem akarok rátukmálni semmit, de én hiszek a lélekvándorlásban. Te mit szólsz hozzá? No? - fordult Frantához.- Én nem is tudom - vetette oda Franta, akit már dühített, hogy beleavatkozott az egészbe.- A halál után a lélek nem vész el úgy egyszerűen - folytatta az ismerőse -, ez biztos. Ezért hát vigyázz! Az a lélek létezik valahol. Amikor meghalt a nagyapám, egyszeriben eggyel több galamb lett a dúcban. Kihez járt az a galamb csipegetni? Hát Anickához - őrá gondolt az életében a nagyapa legtöbbet. S amikor meghalt a nénim, az erdésznél egyszeriben megjelent egy macska. Pedig az tiltott szerelem volt - az erdész meg a néni. Ezért hát úgy gondolom, hogy a lélek mindig annál jelenik meg, akire az elhunyt életében utoljára gondolt. Én nem erőltetem senkire, hogy higgyen benne.- Hülye babonaság az egész! — hördült fel ismét a másik, ezúttal végképp kikelve magából, majd egy jókora csattanás, s ahogy a büntetlen Franta valamelyest magához tért, a fején jókora daganat dudorodott. A máriásozók asztalánál kezdték ápolgatni. Kártyák vibráltak a szeme előtt, s a rakás aprópénz láttán kezdett neki rémleni valami. Aztán rájött.- Kije is volt tulajdonképpen Karéinak? - kérdezte bizonytalanul. Nem értették rögtön mit akar, mert már egészen másról folyt a szó. Ezért meg kellett ismételnie a kérdést. Közben óvatosan a csapszék felé sandított, de ott már rég nyugalom volt. Eközben eszükbejutott, hogy Lujzának hívták, lánykori nevén Stépánková. A név nem mondott neki semmit. Majd szidni kezdte a hülye részegeket, a- kik az előbb a pultnál vitatkoztak, aztán ivott még egyet az útra és távozott. A kocsma előtt elkáromkodta magát. Ott várt rá a fekete tyúk.- Mész innen! - ordított rá, de mivel az nem tágított, futni kezdett és meg sem állt hazáig. Becsukaszkodott, behúzta a függönyt, szidta az idiótákat - s akkor hirtelen eszébe jutott, hogy Lujza Stépánkovával együtt járt elemibe.- Én megölöm azt az alakot! - dühöngött. - Kitalál mindenféle hülyeséget, én meg erre aztán száguldhatok a falun át. El kellett volna küldenem a fenébe. És mégis, Franta akarata ellenére Lujza emléke egyre konkrétabb formát öltött. S szüntelenül egy szentképpel kapcsolatban. Miért éppen ilyenformán?
