Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - Hogya György: A sorsnak is megvan a maga sorsa (novella)
Hogya György ítéltem el őket, mert úgy gondoltam, miként egész életemben szenvtelenül fogadtam az emberek személyem elleni gúnyolódását, úgy az emberek könyvekhez való viszonyában is a sors feltétlen elfogadásának igazolását kell látnom. Különösen akkor, amikor végre csoportosítottam a kapott leveleket és az ajándékba, illetve hadizsákmányként szerzett könyveket. Egyiptomi papiruszokra, agyagtáblákra, kókuszháncsra és pálmalevélre írt szövegek ezrei fordultak meg a kezemben, s nyelvérzékemnek hála - majd két tucat nyelvet ismerek - szinte valamennyit el is tudtam olvasni. Ha gondom akadt valamely nyelvvel, elég volt körülnéznem a hadifogságba esett rabszolgák között, s az ügyesebbeket, használhatóbbakat magamhoz vettem, hogy tanulhassak tőlük és fejlesszem nyelvtudásomat. Bár ennek érdekében a Fejedelem rendelete alapján - mint minden férfiszolgát a palotában - őket is ki kellett he- réltetnem, ám mint olyan eunuch, aki már rég hozzászokott a lemondáshoz és a fájdalomhoz - én magam érzéketlenné váltam az ilyesfajta fájdalom iránt —, úgy gondoltam, kárpótolom őket mindazzal a tudással, amelyet csak mellettem szerezhetnek meg. Idővel megértik majd, hogy csak a világi dolgoktól elszakadt, minden idejét és gondolatát a munkájának szentelő ember juthat el a magasabb igazsághoz. A Fejedelem könyvtárában található írások pedig, amelyek vetekedtek az alexandriai könyvtár gyűjteményével, áttekintést adnak az északról a hegyeken és a sivatagon keresztül, nyugaton pedig a tengeren érkező zsidó, egyiptomi, görög és római gondolkodókról. Persze nagyon lassan és keservesen jutottam el idáig. Eszmélésem első pillanatától ugyanis heréltségem volt a legfőbb meghatározóm, és az engem körülvevő állandó gúny lassan kialakította bennem az életről való lemondást. Igen, egy idő után meg akartam halni, és úgy éreztem, akkori helyzetemben képes vagyok mindenről lemondani, még az életről is, hiszen azon, mármint az életen, sem a létem, sem a halálom nem változtat semmit. És ezt nem az élet tévedésének vagy a sors valamiféle hanyagságának tulajdonítottam, hanem éppoly törvényszerűségnek, mint azt a későbbi felismerést, hogy az élet annyi, amennyit felfogok belőle. Ám amikor ezt megértettem, akkor elkezdtem önmagamat „megalkotni”. Addig csak annyit fogtam fel palotabeli helyzetemből, hogy az ott lakó emberek számára nem jelentettem mást csak egy kis töketlent, akinek - ifjú kora alapján és befolyása híján - más jellemzője nem is lehetett, mint töketlensége. Ahogy az emberek megmosolyogják a csodabogarakat, úgy mosolyogtak meg, ha szemük elé kerültem, vagy szóba került a nevem. Olyan fensőbbséggel és magabiztossággal tették mindezt, mintha az eunuch jelző egyfajta szellemi értékítéletet is jelentene, amely ráadásul igazolja az ő feljebbvalóságukat. Tulajdonképpen a könyvek mentették meg az életemet, tehát a Fejedelem azon döntése, hogy a könyvtárba osztott be dolgozni. És ezért életem végéig hálával tartozom neki. A könyvek segítettek lábra állni, és a könyvek adták minden biztonságomat. Bár igaz, hogy minden kételyemet is nekik köszönhetem. Igyekeztem tehát minél többet olvasni, és minél többet megérteni mindabból, a- mit a régi bölcsek megírtak. Lassan és alaposan olvastam, átgondolva a lényegre és a legfontosabb kérdésekre adott magyarázatokat, amelyek ugye a legjobban érdekeltek.
