Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H.Nagy Péter: A kiiktathatatlan tényező(k)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE igazolható! - ugyanis olyan kontextusban láttatja a Cselényi-életművet, amellyel talán érdemes volna számolnunk. A két - számomra amúgy is szimpatikus - teoretikus szövegeinek egyik - mindenképpen megfontolandó - sajátossága például, hogy önreflexívek és - ebből következően - nem minden pontjukon affirmatívak. Úgy is fogalmazhatnék: valójában ők azok, akik ténylegesen olvassák (!) a Cselényi-köteteket, és nem puszta „ötletekkel” állnak elő. De természetesen - mint mindennek - az előbbi állításnak is van/lehetséges kiegészítése: Bohár Andrásnak ugyanis már ugyanebben a kötetben szerepelt egy „tanulmánykezdeménye”, amely a szerzö Aktuális avantgárd: MM című, példaértékű könyvében is megjelent. Ki lett/volna tehát alkalmas arra leginkább, hogy Cselényi-monográfiát írjon... Bohár András mellett szól(t) továbbá az is, hogy a filozófusként jegyzett irodalmár valóban évtizedek óta foglalkozik a kísérleti költészettel és annak mindenfajta vetületével.5 De térjünk vissza „eredeti” problémánkhoz: igen sok lehetséges tartományt iktat ki a szerző a monográfia írása során... 1. „Eminens poétikai megoldások”. A monográfus ezeket nem veszi figyelembe, pedig érdekesek. Egyetlen példa6: „Ki kába hasonlatokért odaadtam szép íljúságom, elszürkült csőrű kis madár, ki csak mereng lapuló ágon s nem mer repülni, ha az ég sólyomszárnyakkal csalogatja, mert riasztja a végtelen, s ha zeng a nap, nem is néz arra, csak a maga pelyhes berkében szemerkélgeti a jövendőt, fújja egyhangú énekét, s ha az eget orv viharfelhők lepik el, behúzza nyakát az ág ölelő tenyerébe, ne is hallja a szél dalát, s a zsarnoknak nem áll elébe.” Bohár András ezt a részletet mindjárt könyvének első lapjain idézi és az élményszerűség reprezentáns darabjaként említi.7 De mi lenne, ha „poétikai megoldásként” tekintene rá? Nézzük. Nincs olyan olvasó, aki el tudná dönteni, hogy eme „korai” Cselényi-versrészletben ki avagy mi a megszólított. Merthogy van/vannak ilyenek. Evidens a szöveg azon olvasata, amely az „ént” helyezi a dolgok centrumába. Ám mindjárt a második sor eleje megkérdőjelezheti ezt a megoldást: az „elszürkült csőrű kismadár” ugyanis a megszólított pozíciójába is kerülhet; vagyis nem feltétlenül azonosítható az „énnel”. Tipikus példája az aposztrofikus (megszólító jellegénél fogva az alanyt elbizonytalanító) beszédnek. Bár „klasszikus” játék, mégis maximálisan a befogadó kompetenciájára alapoz. A megszólítás után már tökéletesen eldönthetetlen, hogy egy „énről” (ne adj Isten Cselényiről) avagy egy másik szubjektumról van-e szó. Bonyolítja a „képletet” persze, hogy a strófa ön- reflexív is egyben: a hasonlat retorikai kétértelműségét viszi színre. Azaz — szó szerinti olvasatban, de fiktív megszólításként — saját értelmezhetetlenségét (önrep-
