Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Poór József: Az elindulás perceiben (novella)
Poór József Ilyen volt 1993 tele, a Fehér-zátony világítótornyának környéke széltében- hosszában. És hallotta olykor esténkint Ember Péter, mint lemezről, az előbbi szöveget. A hírvétel után alapvetően megrendült benne sajátos realitásérzete, tehetsége, mellyel bírta az álom és a valóság közötti kötéltánc titkát. Csak egy biztos, hogy ő azóta sem nézett a tenger felé. Egyedül, ami jelezte, hogy lesz valami folytatódása az üzenetnek, az talán az volt, hogy átépítésre őhozzá került az a vitorlás, amelyről annak idején megpillantotta a Fehér-zátony világítótornyát. Kezdetben nagy vehemenciával állt neki a felújításnak, aztán ahogy mutatkozott a munka eredménye, s ahogyan megjelentek az első érdeklődők, egyszer csak azt vette észre, mennyire megkönnyebbült, hogy nem kelt el a vitorlás. Aztán vázat épített föléje, arra vásznat feszített, hogy védje esőtől, hótól. Mintha valami új szentély épült volna fel, mindenféle dísz és küldetés nélkül. Leggyakoribb látogatói az embereken kívül a szárnyasok voltak; néhány vadgalamb már szintén kinézte magának. Mert a hajó itt rekedt a síkság közepén, távol a tengertől. De ami igaz, az igaz, minden újjáépült benne, s ami belekerült, az magáért beszélt. Komoly és nem olcsó műszerek is otthonra találtak kabinjában, a képernyőn keresztül műholdak ontották az információkat, ha volt, ki kérdéseket tegyen fel. És bizony volt, mert Ember átjárta általuk a bolygó világtengereit, bekukkantott szigeteinek és kikötőinek szakmai titkaiba, s többet tudott tízezer kilométerrel odébb található helyekről, mint a település határainak berkeiről. Közte és a műholdak között a kommunikáció angol nyelven zajlott, egy évet járt nyelvtanfolyamra, amit odahaza pár éves felkészülés előzött meg, de főleg a hajózás szaknyelvén volt képes elbodogulni. Rádióadóján keresztül, amely szintén vizsgákkal és engedélyeztetéssel járt, más világok kapui nyíltak meg előtte. Új kapcsolatokra talált, melyek mintha felerősítették volna benne a tenger hívását, s egyszer csak megérezte, hogy eljött útra kelésének az ideje. Mennyi volt az addig eltelt idő? Egy év? Vagy tíz? Maga nem érzékelte az időt. Azt tudta, hogy indulnia kell. Azt is tudta, hogy felkészült, nem érzett lelkiis- meret-furdalást. Tudásban, fizikai erőnlétben látszólag átlagon felülinek mondhatta magát, de odakinn a vízen minden más. Évei? Már tíz és tíz évvel ezelőtt is kortalan volt, mint általában az öregek... És a cél? Mi célja van a vadon élő állatnak, amikor vándorlásra indul? Tudják az ösztönei. S az ember, Ember Péter? Csak valami megrendült benne. Iszonyatosan üvöltött benne egy hang. Minden eddig be nem járt dülőútért, minden elmulasztott ölelésért. Amikor hajóját a daru a vontató rakterébe beemelte, hogy elindulhasson a tenger felé vezető útra, némán állt meg a kert tövében. Mint aki gyökeret vert. Várakozott hangtalanul, mint egy sziget távolságot fürkésző néma szobrai, időtlenül, visszavonhatatlanul és esetlenül.
