Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Duba Gyula: Fény, kövek, magány - Török Elemér munkásságáról
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005 Fény, kövek, magány Török Elemér életéről, munkásságáról „Már-már betemetett / a rágalom árja- / bizakodva tűrtem” írja Török Elemér Fényért perelek című versében, mely egyben első kötetének a címadója lett. Ezzel a kötettel vált igazán költővé. Az ötvenes évek elején volt irodalmunk kezdeteinél, diák, majd főiskolás, kezdő verselő és újságíró-gyakornok, aztán el kell mennie Pozsonyból. Kőművesnek, majd a Bodrogközbe, szülőföldjére néptanítónak. A sorsa, életútja határozza meg lírája természetét. Első kötetét 1966-ban adja ki a Madách Kiadó. Karcsú kötetei azóta jelennek meg, nem bőbeszédű költő, tucatnyi könyve van... Verseit a táj és népe, a szülőföld s benne a költő élete és sorsa ihleti. A múló idő és a természet, az egyszerű és mindennapi emberi lét. Fény, kövek és magány, pipacsok és jegenyék, bajszos parasztok és folyami halak, s a tájelemek, Akasztóhegy és a Csízér, virágok és egykori álmok, komor öregedés. Egyszerű dolgok, a vidéki lét és emberi élet alapjelenségei. Másféle, magát modernek vélő költészet kevésbé ügyel rájuk. A szülőföld- és tájköltészet a tizenkilencedik század óta a magyar líra termékeny és bővizű áramlása, mégis úgy tűnik fel, az ilyen versekre ritkán fordítunk kellő figyelmet. Pedig egykor iskoláinkban ezeket tanultuk s még ma is bennünk élnek. Költészetünk fő árama ma más utakon jár, az egyetemes lét és világ dolgait firtatja. Kevésbé vizsgálja önmaga helyzetét, mélyebb valóságát és haj- szálgyökérzetét, melyek táplálják. A költői becsvágy bölcseleti kalandokra és formai játékokra csábítja az alkotót, Török Elemérnek elég magyar volta s a szülőföldje! Az idő igazolja őt, a Kárpát-medence modern történései előtérbe hozták és felértékelték a magyar lét és történelmi sors alapelemeit és helyzeteit. Verseiről szóló egyik régi írásomnak ilyen címet adtam: Idill mögött fájdalom! Akkori és mai jelentése ugyanaz: az idillinek tűnő természeti kép mélyén bánat remeg. Valamiféle rejtett fájdalom, de nem az álmodó romantika, netán puha szentimentalizmus hullámhosszán, hanem a férfias tisztánlátás és nehéz sorstudat erejével szólva. A természeti szépségekre és az érzelmekre támaszkodó tájlíra eleve magán viselheti bizonyos romantikus látás jegyeit, Töröknél a szemlélődés komor pátosza és a tapasztalatok szülte rezignáció realizmussá keményíti. Valahogy mintha a Sütői „itt állok, mást nem tehetek” jegyében! Ez az érzés megtartó erő, bár nem deklaratív és nem is hivalkodó, akár szerénynek tűnhet fel, ám hatalma van az ember felett. Nem a közéleti program, a politika nyelvén hangoztatja a megmaradás igényét, hanem ahogy az ember érzi! Nem jelszavas közösségi ügyként, hanem egyéni, becsületbeli szükségként! Bonyolult problémakör, bár egyszerűnek tűnhet, mégis összetett, a beszűkült faluvilág és peremiét s a nemzeti sors emelkedett régiói között tart élő kapcsolatot. Török Elemér versvilága körülhatároltnak, talán szűkösnek tűnhet fel, de ha beleéljük magunkat, megérezzük valós méreteit. Nem széles karolással, horizontálisan fogja át a való világot, hanem a mélybe ás
