Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Alabán Ferenc: Értékteremtő közeg (esszé)

A labán Ferenc

Értékteremtő közeg

(Az irodalmi regionalizmus kérdéséhez)

IDENTITÁS- ÉS MAGATARTÁSFORMÁK

A magyar irodalmi regionalizmus keretében (kissé leegyszerűsítve) Magyar- ország határain belüli és határon túli formákról beszélhetünk. S bár közismert, hogy a magyar kultúrán és irodalmon belül a történelem során kevésbé alakultak ki a regionális decentralizációnak olyan meghatározó intézményei és tradíciói, amelyek Európa fejlettebb nyugati és déli részén találhatók, magyar vonatkozásban is létrejöttek sajátos jegyeket hordozó kulturális régiók. Az ország határain belül például a dunántúli, az alföldi, az ország határain kívül például az erdélyi, a felvidéki szellemiséget meg lehetett és meg lehet ma is különböztetni sajátos jellegénél fogva. Ezek a sajátos jegyek jelen vannak közvetett vagy közvetlen módon az irodalomban, a művészetekben és többek között abban a „közkultúrában” is, amely a mindennapi életben, az egyes társadalmi rétegek és csoportok gondolkodásmódjában, ízlésében, értékszemléletében, egész mentalitásában megfigyelhetők.

Az európai kultúrában és irodalmi közegben létrejövő regionális irányzatok („Heimatdichtung”, „régionalisme” ...) főként német és francia körben mindig valamilyen hagyományos tájegység szellemiségét, történelmi, illetve kulturális identitását kívánták tudatosan kifejezni (Bajorország, Poroszország a németeknél, Breton, Provence stb. a franciáknál).

A magyar irodalom története során - eltérően a német és francia közegtől - szokatlan az írók és az irodalmi művek regionális aspektusú szemlélete és vizsgálata, bár el kell ismerni, hogy a fejlődés során szokás volt megkülönböztetni „helyi színeket”, a történelmi és kulturális hagyományokat és sajátosságokat. Bizonyára a magyar viszonyok elmaradottsága is közrejátszott ebben, a fejlettebb és polgárosultabb nyugattal szemben. Megjegyezzük, hogy magyar vonatkozásban voltak különböző szintű „megkülönböztetések” már a 19. században, s egy Vahot Imre-ta- nulmányban a magyar irodalom három regionális hagyománya, karaktere lett elkülönítve, melynek értelmében a „dunai” költők inkább epikusak, a „tiszaiak” drámaiak, a „felvidékiek” viszont lírai jellegzetességükkel tűnnek ki (Dunai és tiszai költők és Kazinczy Ferenc műiskolája).

Az ún. erdélyi gondolat eszméjét, a transzszilvanista történelemfelfogást