Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - Szalay Zoltán: Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke (esszé)
Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke* A 100 éve született József Attila emlékére „ Kiben zokogva bolyong heves hűség, azt mondják, hogy az szeret. ” A kiállítás, melyet barátom ajánlott figyelmembe egy hóeséses decemberi napon történt borozgatásunk alkalmával, területileg és népességileg kicsi, kulturálisan pedig kietlen városunk, Szentjózsef egyik lakosának saját házában került megrendezésre. Barátom is csak hallomásból tudott a kiállításról, s még azt sem tudta pontosan megmondani, mi a képzőművészeti tárlat tulajdonképpeni témája, csak a nevére emlékezett, Képtelen valóság, így nevezték el, s nekem ez a név már első hallásra felkeltette az érdeklődésemet. Talán mégsem megyek el azonban, ha alig két héttel később nem találkozom a kiállítás hirdetésével a városban egy kávéház bejárati ajtaján. Ott állt a tárlat címe, s még három szó: Költészet, Igazság, Szárnyalás. Tennivalók híján elhatároztam, megnézem. Ritkán rendeztek efféle tárlatokat Szentjózsefen, olyanról pedig egyáltalán nem hallottam, hogy egy személynél otthon kerüljön sor hasonló rendezvényre. Ilyesmit nem szokás csinálni. Végül kiderült, nem teljesen úgy néz ki a dolog, mint feltételeztem, a kiállítás szervezője ugyanis birtokában volt egy különleges épületnek, mely családi háza mögött állt, gyakorlatilag a kertjében, s ez az épület adott otthont a Képtelen valóságnak is. A rendező a plakátokon és a bejáratnál látható tájékoztató táblán is csak „Közvetítő”-ként nevezte meg magát, valódi nevét mindvégig nem tudtam meg. Belépőt nem szedtek, de a szentjózsefíek így sem voltak túlságosan kiéhezve a kultúrára, nem volt nagy tolongás odabent. Az első terembe belépve meglehetősen furcsa látvány fogadott. A szoba üres volt, ahogy annak lennie is kell, s a falon tökéletesen üres, fehér festővásznak függőitek. Hát ez meg mi? Nem hittem, hogy itt valamiféle avantgárd fogásról van szó, de nem jutott semmi más az eszembe. Senki más nem volt a szobában, csak én, s döbbentem kerestem valami értelmét az egésznek, mikor az egyik ajtón (kettő is nyílt a teremből) belépett egy férfi, akiről azonnal tudtam, csakis a Közvetítő lehet, bár még soha azelőtt nem láttam.- Üdvözlöm - köszönt valamiféle távolságtartó nyájassággal a férfi, akiben az volt a legkülönösebb, hogy hófehér orvosi köpenyt viselt. Egyébként ősz haja és dús ősz szakálla volt, bár nem nézett ki különösebben idősnek. Szalay Zoltán
