Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - Mács József: Trianon harangjai (regényrészlet)
Trianon harangjai re mind a tizenketten, mintha valami egészen más természetű randevún jelentek volna meg. Még a késéseiről ismert Körtés Szilveszter is köztük volt. A lelkész a lépcsőn állva úgy fogadta kézfogással a vendégeit, ahogy egy kormányfő vagy államfő a minisztereit. Beterelte őket a jól kifűtött irodájába, ahol mindenki a megszokott székére ült. Dési Barna a főhelyen ült, hogy valamennyi presbiterét láthassa, jobbján a kántortanítójával, balján a kurátorával, a bátorságáról és gyávaságáról egyformán bizonyságot tevő Lendhegyi Jánossal, szemben az ideges, örökké ingerült Siket Miklóssal, akit ilyen módon is fegyelmezett. Szükség is volt erre, mert nemcsak a kocsmában, itt is felkapta már néhányszor a székét, hogy azzal csap szét presbitertársai között. A többiek valamennyien helyeselték, hogy a papnak is ennie kell az év háromszázhatvanöt napján, meg jó melegre is szüksége van télen, s egyre többre van szüksége kenyérgabonából is, fából is, s ez csak úgy lehetséges, ha a presbitérium ebből is, abból is megszavazza a többet. Siket Miklós örök ellenzékiként ült közöttük, és a többről csupán annyi volt a véleménye, hogy bőven elég az, amit a tisz- teletes uruk terményben és fában kap. Érje be az Isten földi szolgája azzal, amit most kap. Jámboron ne legyen feneketlen a pap zsákja! Inkább segítsen az egyház a sok- gyermekes családokon terménnyel, tüzelővel, és a Jóisten is másképp néz le rájuk. Igaza volt, mégsem adtak neki igazat, és ilyenkor rúgta ki maga alól a széket. A Csehszlovák Köztársaság már a végét járta, amikor egy szeles, hűvös kora tavaszi nap reggelén felkereste őt a pap és Lendhegyi János. Kérték, jöjjön el a parókiára a bútorokat összetolni a szobákban, a fölösleges darabokat pedig kihordani az udvarra, mert meszelik a parókiát. Siket Miklós éppen az istálló és a kút között állt, egyik kezében egy üres vödörrel, másikban a tehénszaros vasvillával. Alig értek végére a mondókájuknak, Siket szemét elborította a vér, az agyát meg a düh, és szinte süvített a hangja:- Mit akarnak maguk tőlem jókor reggel? Hogy a parókiára menjek, ne a magam földjére? Bolondnak tartanak? Vegyék tudomásul, hogy én nem megyek oda! És ha nem takarodnak ki az udvaromból, akkor elrepül a kezemből a vödör és a vasvilla, és nem tudom, hol áll meg, kit hogyan talál meg! - emlékeztetett a Toldi Miklós erejét is próbára tevő malomkőre. Dési Barna és Lendhegyi János nem számítottak ilyen durva fogadtatásra, lábuk a földbe gyökerezett, s csak álltak bambán, kábultan másodpercekig. Siket Miklós pedig elrepítette kezéből a vödröt és a vasvillát. Szerencsére nem találta el őket, de úgy rájuk ijesztett, hogy rémülten futottak ki az udvarból. A jámboriak, főleg a szomszédok ekkor láttak először papot szaladni. És jó véleménnyel voltak a gyorsaságáról. Még a néha-néha összeállt jámbori futballcsapatba is be akarták választani, ő azonban nem állt kötélnek. Hogyan nézett volna ki, hogy vasárnap délelőtt a szószékről prédikál, délután meg a futballt kergeti? A presbiterek furcsállották a nagy csendet, kérdőn néztek a papjukra, hallani szerették volna, miért gyűltek össze. Dési Barna ezt látva olyan zavarba jött, hogy
