Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) nőm kellett a boldogságtól. Olyan jó érzés volt... mintha mindenki mindenkit szeretne s én úgy örültem, úgy szerettem élni...! Hallom, ahogy a konyhában lerakodik, halkan dúdol magában és edényekkel csörömpöl. Olyan fiatalosnak láttam, olyan szépnek, mintha egykori énje tért volna vissza, hogy engem is boldoggá tegyen. Sokáig figyeltem őt, nem tudtam dolgozni, boldognak érezhette magát, átadta magát a jókedvnek, amitől magam is jókedvű lettem. 6. „A FOLYAMAT A LEGKIFINOMULTABB ÖNCSALÁS” Rendre zavarba jövök, amikor magamról gondolkodom. Mintha nem tudnék mit kezdeni magammal! Kesernyés önvizsgálataimra emlékezve, tetteimmel való elégedetlenségemre gondolva, ahogy nehéz helyzetekben elkövetett cselekedeteimet elemeztem, alig találtam olyan esetet, amikor maradéktalanul elégedett lehettem magammal. Mintha a valóságérzékem csődöt mondott volna. Helyzetfelismerésem csapnivaló. A csalóka, gáttalan fantáziálás áldatlan kísérletei engem is megérintenek. Hogy aztán mohón tőrbe csaljanak. Megragadnak és elkábítanak, csapdaként rám csapódnak, álnokul tévutakra vezetnek, és ellenállhatatlanul a mámoros képzelődés barlangjába csalnak. Tőrbe csalnak, ahogy a varsa széles öblös szája a halakat a háló belsejébe, a busát és keszeget a bugyorba, ahonnan már nem talál kiutat, elbolyong a keskeny kijárat előtt, nincs számára kiút a háló belsejéből. A csalóka képzelet csapdájából sincs kiút! A költő is maga hirdeti, hogy a szavak barlangjában kuksol, ahogy én ilyenkor a képzelődés színes bugyrában, útvesztőinek labirintusában! Alighanem vannak helyek a világon, földrészünk közepén például a városunk, léteznek olyan tájak és vidékek a közép-európai Iszter térségében, mondanám parttalan árterületén, ahol a képzelet szárnyalása csábítóbb, mint a szirének éneke, és szükségesebb, bár alighanem meddőbb, mint más tájakon. Mert a- hol számos és magas az akadály, csak a képzelet segíthet könnyebben venni őket! így gyakran meggyőződhettem felismerésem helyességéről, nevezetesen, hogy nincs a képzelettől, a játékos és bizakodó fantáziától áldásosabb és egyben veszélyesebb erő, mert vigyázat: mesterkedései gyakran a csalódás és szégyen ingová- nyára csalják az embert, hogy elveszejtsék. De hát én író vagyok! Megalkotom az emberi sorsok látomásos képét, létrehozom bonyolult életutak ívét, életeket hívok létre, mint maga a teremtő. Rajtam múlik, milyen az érzékelhető világ képe, melyet alkotok! Mintha kényúr lennék. Hiszen az író emberi sorsokkal manipulál, érzéseket befolyásol, örömmel és bánattal kereskedik, vágyakkal, reménnyel és szenvedéssel zsonglőrködik, megidézi a halált, majd elkergeti, áldozatát élni engedi. Maga teremtette birodalmának mindenhatója, bonyolult módon zsarnok szultán, hűséges heréit háremőr és merész kalandor, betolakodó a tüllfátylas hölgyek birodalmába, ítélőbíró és elítélt, csodálatra méltó hős és szégyenletesen esendő féreg egyben.
