Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZEMTŐL SZEMBEN - Onagy Zoltán: Lezárult egy korszak...
Szemtől szemben sok sem tudnak vele mit kezdeni, nem tudjuk mire használni sem itt, sem Magyarországon. Hetvenes évek? Hát az azért evidens, hogy a magyar nyelvű írásbeliség teljesítményeit nem úgy kell osztályozni, hogy akkor mi született meg ebből Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában, Magyarországon vagy éppen a Dunántúlon. A hetvenes évek Tandori és Esterházy, nem? De ha mégis válaszolni akarnék, akkor azt mondanám, hogy Tóth László és Tőzsér Árpád, még akkor is, ha Tőzsér verseivel a nyolcvanas, Tóth Lászlóéval a kilencvenes években találkoztam. * A nyolcvanas évek politikai nyitottságának, vagy minek tudható be, hogy a hetvenes évek Fábry Zoltánja szerepét két író veszi át, előbb megérkezik Tőzsér Árpád, nem sokkal utána Grendel Lajos. De ezzel aztán vége. A felvidéki magyar nemzetiség számarányát tekintve rendben valónak látszik ennyi irodalmi jelenlét?- Az athéniak is csak háromszázezren voltak a barbár világ millióival szemben, mégis csak görög írót és filozófust ismerünk a korból, szóval én nem hiszek a mennyiség átcsap a minőségbe elvében. Abba gondolj bele, hogy 1946 és 1948 között szinte az egész felvidéki értelmiséget kitelepítették Magyarországra. Akik itt maradtak, az főleg a falusi lakosság, és az új értelmiség kétéves gyorstalpalóban végezte az „egyetemet”, hogy legyen, aki tanítson. Nálunk nincsenek százezres nagyvárosok magyar polgári réteggel, mint Erdélyben, betelepülő falusiak vannak, akik vagy megmaradnak magyarnak, vagy egyetlen generáció alatt tökéletesen asz- szimilálódnak. Ennyit a szociológiai háttérről. A másik: a nyolcvanas években nálunk semmilyen nyitottság nem volt. Ez nem Magyarország, és látom, hogy a te párhuzamod ebből indul ki. Nem, itt a legkeményebb, legbigottabb kommunista rendszer volt, Jakes és Husák, egészen 1989 novemberéig. Ezért nem értjük mi még ma sem a magyarországi politikát, mert nekünk más kommunistáink voltak, nem volt ironikus összekacsintás és a többi. Hogy miért Tőzsér és Grendel? Mert folyamatosan publikáltak nívós műveket, és jelenlétük tartós volt, és az ma is. Nem haltak meg fiatalon, mint Talamon, nem hagyták abba az írást, mint Farnbauer, ráadásul állandóan figyeltek a magyar- országi irodalmi történésekre, és így mindig tudták, hogy mi a legújabb téma (olvasd csak el Tőzsér Jalousionisták című versét). De ezt nem is lehet másként csinálni, ez a profizmus, nem lehet úgy csinálni, mint egyes fiatal vagy nem fiatal „szlovákiai magyar” szerzők, akiknek halvány fogalmuk sincs a magyarországi vagy esetleg még tágabb irodalmi folyamatokról, nevekről és szövegekről, hanem elolvasnak három-négy, gyakran a közepesnél is gyengébb szlovákiai magyar könyvet, kiadnak ők is vagy kettőt, és aztán azt hiszik, hogy írók. Ez így nem megy, ezt hívta nagyon találóan „csemadokos irodalom”-nak Hizsnyai Zoltán, és csak így jöhet létre az ún. kettős könyvelésnek (Csehy Zoli kifejezése) szinte már intézménye, hogy mindenki írónak számít, nálunk, Magyarországon meg a kutya sem
