Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) szégyenérzettel tölthet el. Hogyan tehettük? Mint lehettünk annyira őrültek? Bizony számos tettünk ezen a területen, de kiszélesítve, az életünk minden táján, esz- telenségnek tűnhet fel később, sok cselekedetünk pedig egyenesen rémálomnak! Akkor ezt nem tudhattuk, mert nem láttuk, egymásba gabalyodva ösztönösen éltünk. Hogyan lehettünk annyira tekintetnélküliek, oly önzők és szégyentelenek? Ország-világ szeme láttára habzsoltuk egymást, másokat hoztunk kellemetlen helyzetbe, ők szégyellték magukat helyettünk. A jóérzésűeket megbotránkoztattuk, irigységet keltettünk azokban, akik nem így szerették egymást, bizonyára őrültek voltunk. Ilyennek láttam őket azokban az időkben. Amikor összekerültek, csak egymást látták. A kételkedőkkel, helytelenkedőkkel vagy éppen megbotránkozottak- kal, akik nehezen viselték el szenvedélyük nyílt szemérmetlenségét és megvetették viszonyuk kötetlenségét, hogy törvényen kívül, szabadosan együtt élnek, az ócsár- lókkal és álszent kárörvendőkkel nem törődtek. Azzal sem, hogy beszélnek róluk és elítélik felelőtlennek tűnő, viharos szenvedélyüket. Csak egymással törődtek. S amikor törvényesítették viszonyukat és kapcsolatuk látványossága veszített fényéből, befelé fordulva élték tovább az egymásra találás szenvedélyes - örömteli vagy néha gyűlölködő - viharait. Besorolódtak a házastársi galériába, akikről azonban köztudott, hogy a természetestől is visszavonultabban, a szokásostól magányosabban élnek. Ebben nagy része volt annak, hogy egymás társaságában éreztékma- gukat igazán jól, nem vágytak a külvilágra, másrészt a furcsa kelletlenségnek, már- már megbánásnak, mellyel szerelmük korábbi vad szakaszára, tekintet nélküli tom- bolására gondoltak. Az emberben feltámad a jóérzés, a szenvedélyek mindenekelőtt a bűn természetes rokonai, az ember elleni vétkek melegágya, a közösségi normák felrúgásának és az ízlés, az illem szabályai semmibevételének devianciái! S mint ilyenek okai a későbbi szégyennek, mely idősebb korában eléri az embert, ez a visszahúzódás kétségtelenül az öregkori szégyenérzet katartikus eljövetelének a korai őrjáratait jelezte. A szenvedély alig csillapult, ám intimebb lett, formája változott. A szerelemnek nem az ereje és tombolásának a lehetősége csodálatos, hanem az a képessége, hogy követi az idő múlását és az élet ívének nyomvonalát. Mintha a folyamatos jelen megtestesülésének a szimbóluma lenne! Az önző szenvedélyt segítőkész együttérzés követi, majd az összetartozás megbocsátó készsége, a ragaszkodó elviselés nyugalma és a szelíd, gondoskodó szemlélet, mely idővel némileg kritikus, sőt cinizmusba hajló lehet, mikor már az indulat is besegít. Egészében azonban minden szakaszában az elválaszthatatlanság tudatos megélése! Oly módon lehetséges mindez, hogy - adott esetben - az életünkön át tartó érzelmi metamorfózis során, a történéseken mintegy vörös fonálként, melyre felfűződnek tetteink, végighúzódik férfi és nő testiségének töretlen jelenléte, a kölcsönös nemiség épsége. Amíg a szeretkezés jelen van, adottak az őszinteség és hitelesség lehetőségei! A megbánás, megértés és megbocsátás képessége úgyszintén! De ha a testiség szálai össze-