Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól (részlet)

Száz éve született József Attila

saságomba tartozó - általában több éve ismert - férfiak, de az újabbak között sem találtam olyat, akiről elképzeltem, hogy életre-halálra hozzá kötődjem. Bár volt köztük nem egy, akivel nagyon szívesen találkoztam, akit becsültem, kedveltem is, de nem eléggé. Már nem voltam annyira fiatal, döntenem kellett, előbb-utóbb választanom. Áttekintve jövő életemet: mit tudok bármelyiknek is nyújtani? Feltételezhetően kellemes, nyugodt polgári életet, mint ahogy ők is csak ezt tudják nekem adni. Ezt keveselltem. Valami jobbat akartam tenni, mint amire én egyedül képes vagyok. Valami ösztönös vágy és erő hajtott olyan tevékenységre, amiért - úgy éreztem - érdemes élni.

Akadt olyan is - mai fiatal -, aki azt kérdezte, így: „miért nem tetszett lefeküdni neki?”

Mert ő nem ezt várta tőlem. O nem az „ágyába akart” egy nőt. Ennél több volt az igénye, bármilyen szerény volt az: egy kétszobás, egyszerű lakás, valami rendszeres - a munkájával keresett! - jövedelem, egy megértő - törvényes! - feleség. Talán mosolyognivalóan romantikusnak hangzik ma, de hányatott, zaklatott életében biztonságra, tartósra, állandóra, élethossziglanra vágyott a szerelemben is.

Az ő számára a szerelem az egyént a közösséghez kapcsoló emberi szövetséget jelentette. (Levendel-Horgas: A szellem és a szerelem, Gondolat, 1970. Bp. 171. old.)

Mindent összevetve, József Attila rendkívüli tehetségét (versrajongó természetemmel), jellemét, becsületes emberségét, kedvességét, őt tartottam a legkü- lönbnek, akivel élni tudnék, élni próbálhatok. Én nem azt az ifjú József Attilát ismertem meg, akit a szakirodalom egy része a társaság központjaként, kedvenceként jellemez (Németh Andor: A szélért behajtva. Magvető, 1973.). Nem azt, akit Vágó Márta olyan szeretettel ábrázol írói készséggel megírt könyvében. (József Attila, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975, 1978.) Nem „Attilkát”, nem „Tilinkót”, a „túlhajtottan kacagó”, „röhincsélő”, hetykén „nyakba-csókoló”, „pofozva simogató”, magát pártfogókkal eltartani kívánó József Attilát. Hanem nehéz gondokkal küzdő, támasztalan, társtalan, igaz szavú férfi, aki nem bírta már elviselni, hogy könyöradományokból éljen. S a legfőbb érv: azt éreztem, nem hagyhatom el őt i- lyen veszélyben. Hivatásom a gyógypedagógia. Arra esküdtem föl. A segítség- nyújtás vágya is lehet szenvedély.

* * *

Ami a betegségét, „súlyos elmebaját” illeti, amit ma is fölvet szakember, laikus, igenlően, tagadólag? Nem mernék véleményt mondani. A tünetek közül a depressziót láttam uralkodónak.

A szakemberek, elmegyógyászok, lélekelemzők, pszichológusok, elsősorban kezelőorvosai nyilván gondoltak baja soktényezős összetettségére. Azaz nemcsak a családban kimutatható - esetleg örökletesnek tekinthető - személyiség-el