Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Vágó Márta: Szerelmet szerelemmel
Száz éve született József Attila gyón szerencsétlen vagyok, simogasd meg a homlokomat - suttogta. Megsimogattam. Kissé könnyezett, aztán megint a mellem felé nyúlt. Önkéntelenül ellöktem, megrázkódtam. Észrevette és azt is, hogy haragszom ezért. Fölkelt, és átült az ablak mellé. Keresztbe vetett lábakkal ült ott, komoran, hunyorogva, elgondolkozva. Aztán lassan, tagolva mondta a régen annyiszor ismételt szavakat: - Gyere föl hozzám! - Hangjában azonban most fáradtság és valami rideg tárgyilagosság is volt. De komolyan, várakozóan nézett rám. Valahogy megmondtam neki, hogy hiszen nála még nincs elintézve Gyömrői, nálam sem idegösszeroppanásom oka.- Nem tutod, hogy szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani? - kérdezte majdnem régi, kedves, meleg, humoros hangján. Azzal felállt, és közel jött hozzám. Az ajtóig hátráltam. Megállt előttem, és bájosan groteszk játékossággal, mint valami fiatal gödölye kapkodott felém, végtelenül mozgékony kezének, becéző uj- jainak és tenyerének gyermeki mohóságával, arcán már a természet büntetlen, tiszta lelkű fiának édes, zavartalan mosolyával. Lehunyta a szemét, és mint aki beleveti magát valamibe, homlokát előretolva, közeledett. De amint széjjelnyitott ajkaival is közelített, megint csak ellöktem. Egy darabig küszködtünk így, aztán egyszerre csak elnevettem magamat, mert úgy láttam, hogy félig alszik közben, majdnem tántorog, inog a lábain. Nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam; az óriási feszültség, amit részben tőle vettem át, a szorongás lehullott rólam. Úgy éreztem, hogy megmenekült a melankóliás rohamtól, vagy más súlyos bajtól, túlesett a krízisen, és én is egyszerre otthon éreztem magam megint. Emlékszem, világoskék szövetbiúz volt rajtam, nagy gombokkal. Nevetésemre hirtelen megfogta a legfelső gombot, és kinyitotta, a széles angol gallér szétnyílt. Annyira megdöbbentem, hogy csak mozdulatlanul meredtem rá. A következő gombot is kinyitotta. A blúz is széjjelnyílt, és kilátszott a szintén világoskék tüllcsip- ke derék. Széjjelhúzta a blúz két szárnyát. - Az ajtóhoz cövekelve álltam - a dekoltázsomra nézett, szélesen elmosolyodott, már egészen régi faunmosolyával. „Remek!” - mondta ragyogva - és megint szégyenlősen lesütötte a szemét, mosolygott, zavarba jött. Gyorsan visszagombolta a két gombot. - Szikrázik a szemed és egészen zöld, oly dühös vagy! - mondta. Elgondolkozva nézett. - Olyan most a szemed, mint egy tigrisé vagy hiúzé. De különben egy mozdulatodon sem látszik, egy hang se... Mért fegyelmezed magad ennyire? Te nem is tudod, mennyire szeretsz engem! - Félig szemrehányóan, félig elképedve nézett rám.- Kímélsz, de nem vállalsz - mondta valahogy választékosán ejtve a szavakat, fogaival formálva az ajkát. Néhány lépést tett a szobában. - Figyelmeztetlek, hogy bőgni fogsz! - Fenyegetően nézett rám: - Ha most nem vállalsz szőröstül-bő- röstül - mondta dühösen, elfordult, megint visszanézett: - Te fogsz a legjobban bőgni! - Megrázta a fejét: - Fogsz vállalni - mondta határozottan, keményen. - Most dühös vagy. De máskor fogsz a szemeddel, tartasz vele - fölemelt tenyereivel és valami kínlódó arcrángással mutatta ezt. - Másokon átnézel, gyakran látom,
