Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Kulcsár Ferenc: Négykezes Attilával, Szerelmes istenem, Én ámulok, hogy elmúlok (versek)
Száz éve született József Attila sóhaj, mely szép ugyan, sőt szépséges, de „csak” ennyi. Én ámulok, hogy elmúlok - Istenem, hogy a nyelv mélyéről ezt üzened nekünk! A nyelv mélyéről, ahol a misztérium: a teremtés, a bűnbeesés és a kegyelem végbemegy, s amelynek mindannyian szereplői és szemlélői vagyunk. S éppen ettől, emiatt, ezáltal olyan infarktus előttien forró, olyan szívszorítóan ellentmondó, s olyan kegyelemittas - minden földi lény, minden lélek esetében. En ámulok, hogy elmúlok. Tündéri szójáték? Sokkal inkább egy angyal sóhaja! A dolgok legszebbje és legtörékenyebbje üzen nekünk, mintha maga a teremtés sóhajtana. Hiszem, hogy nem káromlás: Jézus, az ember tökéletesen e négy szót mondja a kereszten: Én ámulok, hogy elmúlok. Hogy halálában és önátadásában hozzátegye: Az emberért. Azért az emberért, akiről Attila ezt mondja: Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul. S ez is mit jelent? Attila csodálkozása - Én ámulok, hogy elmúlok - mi más, mint az ő emberien embertelen szenvedésének ajándéka: annak a hitnek a sugallata, hogy én ámulnék, ha elmúlnék, hiszen halandó halandót szeret halhatatlanul. Végső soron tehát ezek a titokzatosan kibomló jelképek azt üzenik nekünk, hogy az ember Fiának és az ember fiainak története a szeretet és a szenvedés közös, egymásba hatoló története: az a forró fészek, ahol a szeretet és a szenvedés eggyéég, s immár halandó szeret halhatatlan halandót - halhatatlanul. József Attila egyik versében így fordul Istenhez: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. íme, az „áldozati bárány” meghallgattatik, s költészetében megjelennek a „menny tükörcserepei”, hogy ne csak a kinyilatkoztatást, a teremtett világ képeit láthassa, hanem a fényt is, amely bennük rejtezik. Mi több, az Isten fénybe rejtező arcát is.
