Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Fábry Zoltán: József Attila szlovákiai emléke
hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem!” Az ellenfél a földi tereken erősebbnek bizonyult. Magyarország, az egész Duna-táj, német gyarmat lett és József Attila keserű halott. De amikor meghalt, mi Szlovenszkón úgy temettük, mint egy elzuhant fejedelmet: gyászkeretes oldalakkal és újra és újra megtelő hasábokkal - heteken át. A Szop Szó különszáma bizonyítja: az első emlékesték itt zajlottak le, és a pozsonyi rádió már dec. 13-án rendezett kegyeletórát a „balladás halott”-nak. Szlovenszkón József Attila „országos volt a pusztulásban”, érthetőn: Szlovenszkó országos akart lenni a gyógyításban. Közös szlovák és magyar aggodalom kereste a gyógyírt és vélte megtalálni a stószi fenyvesekben. Győry Dezső siratását kell idéznem (Magyar Újság dec. 12.): „Nov. végén levelet kaptam J. A. ügyében. Straka Antal volt budapesti sajtóattasé, a csehszlovák-magyar kultúrközeledés lelkes híve írta... A terve az volt, hogy hozzuk a kimerült idegzetű költőt Szlovenszkóra a fenyvesek közé, legalább két hónapra... Stószfiirdőre... Jöhet a beteg költő, várják a stószi fenyveserdők s itteni magyar és nem magyar tisztelőinek szeretete. Várja a csend, a nyugalom, a béke, amivel szlovák és magyar barátai akarják gyógyítani... Fenyőgally lett az erdőből. A meghajszolt lélek egy utolsó nagy robaj és zakatolás után bemenekült abba a csöndbe és nyugalomba, amely még a stószi fenyveseknél is nagyobb...” A stószi fenyvesek közt József Attila emlékét idézem: tizenegy év múlva újra fenyőgallyat küldünk a balatonszárszói sírra. Változott körülmények közt és keserűbb szívvel. Jaj, e tájakon „törvényünk háborús még”: oldani, mulasztani hozzányúlunk vissza: Ady után ő a Duna-táj leghitelesebb magyar pacifizálója. A megbékélés követeként éljen és dúdoljon köztünk, csehek, szlovákok és magyarok közt, a poklot kitanult és mennybe látó mesterdudás, hogy „megbékülne a háborús család, az emberek”. A szó - a múlt és jövő jogán - József Attilát illeti: „A világ vagyok — minden ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely a múltnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Duna, mely múlt, jelen és jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, melyet őseink vívtak,
