Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Száz éve született József Attila hogy ne legyek kegyetlen árva. Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. József Attila Istene, és ezt ismét el kell mondanom, bizonyára nem a hitben megbékélők és lelki békét találók és még kevésbé a hitvallók és bizonyságtevők Istene. Nem a tudatos elme vezet el hozzá, hanem a végső kétségbeesés ellen feltámadó elemi életösztönből fakadó remény. Ez a minden keserves tapasztalatot és e világi felismerést megcáfolni igyekvő remény, amely a transzcendenciával szemben érzett kételkedés és a békéltető istenhit közötti határvonalat ostromolja, ez a remény jelenik meg József Attila kései költészetében, így az 1937 márciusában született Bukj föl az árból című versben: Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra... Meghalni lélekzetemet fojtom vissza, ha nem versz bottal és úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal! Innen már csak a lélek végső összeomlásához és az önkéntes halálhoz vezet út, erről tanúskodnak a költő utolsó hónapjainak versei: a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Karóval jöttél..., a Talán eltűnök hirtelen... és Az Isten itt állt a hátam mögött (a régebbi kiadásokban Négykézláb másztam címmel jelent meg) című költemények. Ezek a versek a magyar költészet kétségbeesésről és reménytelenségről beszélő megrendítő vallomásai közé tartoznak, helyük ott van az élettől búcsúzó Vörösmarty, Petőfi, Ady és Babits utolsó versei mellett. A keresztény hagyománytól sem idegen ez a mélységes mélységekből kiáltó fájdalom, a keresztre feszített Krisztus utolsó szavaira gondolok, az „Eli, Eli, Lama Sabaktani”-ra. Az Isten itt állt a hátam mögött című versben olvasom: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem.” A verskezdetben kifejezett mérhetetlen magányt és szorongást végül mégis az emberi értékek felmutatása zárja le, valójában keresztény értékeké: „énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon”. Mint ahogy az utolsó, 1937. november 24-én írott íme, hát megleltem hazámat című költemény is az egyéni sorson felemelkedve, tőle eltávolodva másoknak kíván emberi boldogságot és szeretetet:
