Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) romboló lehet! Elveszíti belső biztonságát, határozottsága romba dől. Azelőtt is találkozott ilyen helyzettel, amikor valamilyen elképzelése p. férfi ellenállása folytán nem valósulhatott meg, ám ezeken könnyebben túltette magtát, múló élményeknek bizonyultak. Hiszen gyakran a férfi belátta hibáját és változtatott álláspontján, segített, hogy örömöt szerezzen az asszonynak, mert mindig szerette. S az könnyen feledte a vélt vagy valós sérelmeket. Tudta, hogy a férfi ösztöneiben néha önző, időnként szinte tudathasadásosan én-ember, ilyenkor önkénytelenül individualista lesz és gondolkodás nélkül adja önmagát. Ám mihelyt átgondolta lehetőségeit, érzései kerekedtek felül, együttérző lett, azonosulásra képes. Megbánás fogja el, szenved tőle és szégyellj magát miatta. Életének dele múltán, ötvenen túl ismerte meg a szégyent! Ez a nehéz érzés azelőtt is elfogta néha, amikor utólag rádöbbent, hogy válságos helyzetben méltatlanul és elítélésre méltóan viselkedett. A nehéz pillanatokat, a lelki gyónás kínzó perceit azonban daccal hesegette el. Túltette magát a dolgon. Erezte erejét és tettrekészségét, mellyel jóváteheti „bűnét”, erejében bízva és abban, hogy szégyellni való viselkedését az idő betemeti. De a szégyen pillanatai egyre hosszabbak lettek, mind nehezebbek és kínzóbbak, és az ilyen bűnök, a méltánytalanság kilengései egyre jóvátehetetlenebbeknek tűntek fel. Gyakran hamut szórt volna fejére, mintha gyászolná önmagát, derekasan megszenvedett vétkeiért. S az is aggasztó volt számára, hogy a régi vétkek, ifjúkori tévelygések és férfikorának tettei hatványozott erővel idéződtek fel emlékezetében. Rájuk gondolva s az elmúlt idő távlatának méreteibe beleborzongva ilyenkor cudarul érezte magát! Most sem érezte még, hogy a galambok révén az asszony valamilyen mélyebb tragédiát él át: megsejtette nagy végső tehetetlenségét! Értelmét nem tudja, de érzi lényegét. Bár az egyelőre még nem nyilvánvaló, hiszen a dolgot megoldották, a kifüggesztett nejloncsíkok, az ötletes madárijesztő elriasztja a galambokat. Azóta messziről nézik az ablakot. Bár az asszony talán úgy látta, hogy a férfi nem veszi olyan komolyan a dolgot, mint ő, talán csalódást is érzett. Segít, ám csak látszólag, nem képes oly mélyen átérezni az ő nagy elutasítását és kétségbeesését, most is felületes, mint mindig, a saját kényelmére gondol, nem képes teljesen azonosulni. Nyugtalan az asszony, de abban bízik, hogy minden jó lesz, hiszen a bonyolult helyzet megoldódott. Méky lélegzetvételei is elmúltak abban az időben. Egy reggelen azonban... nem felejtem el...! Ősziesen borongós kora reggel, éppen virrad, a dolgozóba lassan, a homály- lyal küszködve tör be a fény. Napos reggeleken ilyenkor már langyos fényben úszik a szoba, és a fehér falakon a képek színei viháncolni látszanak. A tompa szürkeség azonban fátyollal vonja be őket és az emberre nehezedik, kedvét szegi, megérteti vele az angolok, írek és az északi népek komor zárkózottságát, hideg közönyét. Az asz- szony is felkelt a hálóban, léptei halkan surrannak a perzsaszőnyegen, papucsot húz, tesz-vesz, végigsimítja kócos haját és pongyolát ölt, a konyhába készül, mindennap ezt teszi az élet zárt szerkezete szerint. Most azonban váratlanul, halkan felkiált.
