Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó zata József Attila 1937 májusában írott, hét szonettből felépített Hazám című verse. Ez a költemény a dolgozó nép kiszolgáltatottságát és sérelmeit fejezi ki, s ennek a plebejus nézőpontnak a kialakítása révén különbözik a korszak hazafias verseinek nagy többségétől. József Attila lázító tényeket vesz sorra, magának a népnek a tehetetlenségét is szóvá teszi. Mégis költői érvelésének végén a nemzetféltés és a hazaszeretet nagy lírai vallomását adja, arra is utalva, hogy a magyar nép immár mostoha történelmének egy újabb válsága periódusához érkezett: S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje a toliamat! Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem! Hasonlóképpen a személyes magyarságélményt fejezi ki igen nagy költői intenzitással, egyszersmind ezt az élményt tágítja valóságos közép-európai hitvallássá A Dunánál című, 1936 júniusában született nagy költemény. Valójában ez a vers is a két világháború közötti korszak „trianoni” dilemmájára keres megoldást. A trianoni végzetre válaszoló magyar költők őszinte fájdalommal siratták el elveszített szülőföldjüket és a történelmi országot, a gyász érzésébe mindazonáltal nem vegyült el a bosszúállás, a nemzeti gyűlölködés szelleme. Aki a Trianon után, kiváltképp a harmincas években született magyar irodalmat fellapozza, bizonyságot szerezhet arról, hogy ettől az irodalomtól távol állott a gyűlölködés szelleme. Az az indulatos retorika, amely a politikai életben és a sajtóban rendre megjelent, különben nem csak a magyar politikában és sajtóban, hanem az utódállami „kisantant” politikában és sajtóban is. A magyar írók sohasem beszéltek gyűlölettel a román, a szlovák, a szerb népről és kultúráról, ellenkezőleg, igyekeztek termékeny és békítő kapcsolatokat kiépíteni ezekkel a kultúrákkal, egy mindenképpen kívánt és remélt általános európai és közép-európai kiengesztelődés és együttműködés érdekében. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és később Illyés Gyula,
