Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Duba Gyula: „Egy keserű nép sír belőlem”
Duba Gyula: „Egy keserű nép sír belőlem” indulata, amikor úgy érezte, bántják, alázata és gőgje egyaránt része tehetségének. így ír 1937-ben, mely év decemberében a tehervonat kerekei alá fekszik: „Talán eltűnik hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom.” Már a Tiszta szívvel húszéves kamasza - „Nincsen apám, se anyám,/ se istenem, se hazám...” - érzi a halál gondolatát, a lét drámáját, fiatalos duhaj szertelenségnek tűnhet, ám inkább rettenetes vers ez induló költőtől. Azért félelmetes, mert nem póz, hanem mélyebb annál, mély lelki determináció, tragikus sejtés. A sorsból következik, mint a lelki alkat fémjele! Megéli és elviseli a szegénységet, de emberi méltóságát sérti, s a lelki kínokra már-már brutális őszinteséggel, kegyetlen önfeltárással válaszol. A szenvedésre daccal felel. Ez a korai élmény költészetének forrása és alkotóerői spirituális fedezete lesz. A verstökély szempontjából nem kockázatmentes alapozás, akár kételyekre is okot adhat. Az ilyen határtalan őszinteség szabadossága és a műgond fegyelme nem könnyen férnek meg egymás mellett, a stilizálás „csináltsága” ellenállhat az érzések pontos kifejezésének, József Attila erőssége, hogy verseiben az őszinteség és a tökély egymás édestestvérei. Kezdeti - 1922-ben írt - verseiben halványan, alig érezhetően Ady asszonyvágyát és magyarságbánatát érezzük remegni, de ez sejtés inkább, nem bizonyosság. Nem is lehetne az! Ady europeérként félt és átkozódik, hív és vágyakozik, József Attila a magyar nyomor elkeseredettjeként - és áldozataként - tizenhét évesen néz körül a csonka országban: „Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,/ zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.” (Bús magyar éneke) Eleve reménytelennek indult volna ez a költészet? Mintha a huszadik század rossz előérzete nyomasztaná, mely kataklizmáknak a magyar nyomor egyik megbízható barométere! Lírájában csodálatos, hogy a nyilvánvaló történelmi eszmeiségnek nincsenek fogalmi, deklaratív kiszólásai, programos szenvedélye, a gondok és fájdalmak a csapdába esett lélek segélykiáltásaként hatnak. Tehetsége természetének döntő része van ebben: költészetében a fogalmak is képi valóságként élnek! Az intuíció mindenre kiterjedő varázslata alkotja versei erőterét. Néha úgy tűnhetne, másról szól, mint amit mond! Minden másképp van - mondhatnánk Karin- thyval. Verssorai mögött, a szavak és fogalmak enyhében szimbolikus tartalmak állnak, valóságosan és élőn, melyek néha vidám zöld erdőkként, máskor komor rengetegként zúgják a költő üzenetét. Ebben rejlik a szépség, melynek a költő „koldusa”. S ez további ellentmondás magja lehetne; szinte állandó belső feszültségei, szenvedés okozta nyugtalansága ellenére már-már megszállottan keresi a szépséget. Mintha a szenvedés szépsége érdekelné. A fájdalom, amely a pőre élet közvetlen rokona. S a beteljesiilhetetlen vágyak szépségét, amely mélyen emberi vonás! József Attila költészetének egyetemessége táján járunk, a bánat pohara, melyet fenékig kiürített, az intézményesített szenvedés mintha a huszadik század természetes közege lenne! Érzelmileg mély s amellett hallatlanul tárgyias költészete alkalmas, hogy történetileg maradandó és értékeiben egyetemes legyen. Minden benne van, ami
