Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Koncsol László: Mit várhatunk az időtől (előadás)
Mit várhatunk az időtől resztyén szellemi gyökérzetű része, amely az elmúlt kétezer esztendő világpolitikai, civilizációs és kulturális mozgásait meghatározta, leszakadt gyökereiről, lényegében szakított a keresztyénséggel, s másik gyökérzetéről, a görög-római hagyományról szívja életerejét. Ennek európai jogi tünete, hogy az a szerep, amelyet a keresztyénség az európai civilizáció és kultúra fölépítésében játszott, kimaradt az unió alkotmányából. Aki a Tízparancsolatot jelenlegi helyzetünkben s a fentiek fényénél tanulmányozza, észreveszi, hogy korunk európai embere a kőtáblákra vésett isteni parancsolatokat figyelmen kívül hagyja. „Tiszteld atyádat és anyádat...”- hányan tartják magukat ehhez a parancsolathoz? „Ne törj házasságot/” - Honnan a válások tömege, ha nem a tilalom megszegéséből? ,JVe ölj! Ne lopj!” - Az élet lassan másról sem szól, mint ezek megszegéséről. Az értékek szétmállottak, a fogalmak relativizálódtak. A homoszexuálisok jogokat követelnek, ízléstelen felvonulásokon mutogatják magukat. Milyen jogokat is? Joguk van hálószobájukban azzal és úgy élni az életüket, ahogy nekik tetszik, s ez maga a jog, amely megilleti ő- ket. Homoszexuális, leszbikus házasság? Ez maga az abszurd, hiszen a házasság intézményét különnemű emberek részére találták ki, s végső célja a fajfenntartás. A jogelvek föllazításával, ügyeskedéssel, okoskodással, rések nyitásával és tágításával, precedensekre való hivatkozással az európai kultúrában ma már minden fer- deség kodifikálható; a tömeg, vagy akár csak egy zajos kisebbség, bizonyos érdekek és a sajtó nyomása alatt a parlamentek előbb-utóbb meghátrálnak, s meghozzák a nemzetek pusztulását lehetővé tevő jogszabályokat. Hétmillió anyaországi magyar magzat, virtuális szakmunkás, földműves, tanár, lelkész, mérnök, orvos, kutató, író, művész, filozófus, Nobel-díjas végezte bimbózó életét egy-egy műtő biológiai hulladék edényében. Ez az a lélekszám, amelyet anyaországunk mai és jövőbeni politikája lázasan pótolni próbál. Tőlünk, Erdélyből, Kárpátaljáról, a Vajdaságból özönlenek át az embereink, s hagyják ránk a hiányukat. Az anyaországi nemzetrész nemcsak magát gyöngíti, bennünket is ki- véreztet ebben a különös, szörnyű háborúban, mely nem más, mint öngyilkosság, a nemzet öngyilkossága. Lefelé csúszunk, s ösztönünk kiáltja, Isten parancsolja, hogy álljunk meg a lejtőn. Ehhez sok mindent kell tennünk, s mindenkinek, főleg a nevelőknek, pedagógusoknak, lelkészeknek, orvosoknak, pszichológusoknak, újságíróknak, közösségeink hangadóinak - és persze vállalkozóknak éjjel-nappal, hivatásszerűen tenniük kell a magukét. Csak így lesz jövőnk az európai ég alatt. (Dunaradvány, 2004. október 16.)