Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Köbölkúti Varga József: Ötven évvel a nyelvújítás előtt... (Az Emberi okosság avagy mesterség - erkölcsi értekezés 1764-ből)
Ötven évvel a nyelvújítás előtt.. 57 hiánya miatt saját, egyéni nyelvérzékére hagyatkozik. Ha ugyanis a geminált fokjel után magánhangzó következik, akkor a hosszúság többnyire megmarad, míg a fokjelet követő mássalhangzó a fokjel rövidülését vonja magával. A szöveg(ek)ben azonban a szimpla -b fokjel sokkal gyakoribb, mint napjainkban, s szabályszerűnek látszik mássalhangzó után is. Pl. a szerző idézi Julius Caesar fő reguláját, miszerint őt ne a tudósok dicsőítsék, hanem „a kisebbek között légyen legnemesb”; „... nem éri hamaráb', mint másnak vétke által...”; „... mindennapi cselekedetidről és jelesb történetekről...”; „... semmi nem lehet gyönyörűségeseb', mint ha a bölcsességnek csendes ülő székéből nézzük a bolondok tusakodásit...”; „... a fontos állapotoknak semmi nem ártalmasb', mint a hirtelen... tanácsok...”; „... a Tanácsban nagyob' hitele vagyon...” stb. A felsőfok előtoldaléka, a lég szócska még az önállósulás és egységesülés közt ingadozik: „leg-örvendetesebbeket szól”; „leg-hasznosabbakat cselekszik”; leg-először; leg-fövebbik (azaz: legfőbb); ,,leg-jelesb' igyekezetek”; „... mi használna leg-inkább a szemnek...”; „... a bölcsességnek leg-job' tüköré...”; „leg-na- gyob' tiszteleteket” stb. A központozási jelek elég egyhangúságot, sztereotípiát mutatnak, hiszen mindössze négy jelre korlátozódik a mondatszerkesztés: a pontra, pontosvesszőre, kettőspontra és vesszőre, ritkábban zárójelre. A könyv vége felé viszont megnő a kérdőjel fontossága: élénkíteni a felvetett „aktuális példabeszédet”, igyekezni meggyőzni az olvasót, illetve állásfoglalásra kényszeríteni. Mivel a párbeszédes forma jegyei ekkorra még nem alakultak ki, a mai olvasó számára a szövegtestbe iktatott kérdőjel „kellő indokoltság nélkül” idegen elemként hat, bár a textus szempontjából mégiscsak megalapozottnak tűnik. Néha-néha esetlegesen felbukkan a felkiáltójel is, ám a szerző gyakran nem tud vele mit kezdeni. Tudvalevő, hogy még a XVIII. században is a felszólító-fel- kiáltó mondatok után (ugyanis a szerző minden esetben figyelmeztet, óv, megfontolásra szólít fel) minduntalan pontot tettek. A felkiáltójel használata tehát csupán a későbbi korban (a nyelvújítás időszakában és utána) alakulhat ki, valószínűleg nyelvünk belső fejlődése alapján, ugyanis az európai nyelvek többségében mind a mai napig az ilyen típusú mondatokban szabályszerűen a pontot használják. Kijelenthetjük, hogy a pontosvessző a szövegösszefüggés tekintetében már elnyerte mai szabványosított változatát, vagyis helyettesítheti a pontot, hiszen az így összekapcsolt mondatok természetszerűleg egymással laza szimbiózisban élhetnek. Érdekes azonban, hogy a kettőspont nemegyszer átveszi a pontosvessző szerepét. Az itt elmondottak illusztrálására sorakoztassunk fel néhány példát! Pl.: „Engedd, hogy aki magát megcsúfoltatottnak gondolja, ekképpen okoskodjék magában: vagy megérdemlettem azon csúfolást, vagy nem: ha úgy? büntetés: ha nem? rövidségem (azaz: az átlagosnál, vártnál kisebb tartalmú cselekvés) vagyon. Ha másokban fogyatkozásokat tapasztalsz, fordítsd azokat hasznodra; azaz hasonló fo-
