Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Köbölkúti Varga József: Ötven évvel a nyelvújítás előtt... (Az Emberi okosság avagy mesterség - erkölcsi értekezés 1764-ből)
Ötven évvel a nyelvújítás előtt zért nem nyughatatlankodom, mert ellenkezőm (azaz: magánvélemény) azt vagy mulatságnak kedvéért, vagy maga hasznáért cselekszi: és miért volna fogam íze ellen, hogy önnön-magát jobban szereti, mint engem?” A tárgyalandó szólásmondás a fogam íze ellen az idők során ellenem szóalakká módosult-rövidíilt, de ugyanakkor megtalálható benne a nincs ínyemre formátumú nyelvi alakulat is. És végül idézzünk még egy szólásmondást: „... mert igen késő, ha akkor kévánjuk a mértékletességet megtartani, midőn immár utolsókra és fazékokra jutottunk” (XIV. rész: A takarékosságról és költségekről). A fazékok jelentése tehát: koldusbotra vagy ebek harmincadjára jut. A XVIII. századi, immár csaknem tökéletesnek mondható magyar nyel- vi-szókincsbeli állapot természetszerűleg elősegítette, meggyorsította némely tudományág szakszókincsének kialakulását is.1 Persze akadt több olyan gyakrabban használt szóalak is, amely még nem találta meg végső formáját. A fordítószerző helyettük általában más-más szóalakokat használt vagy körülírással segített a minél pontosabb megjelölés érdekében: vers-szerző (költő), koporsói kő (temetői fejfa), békességes tűrés (béketürés), tövises disznó (sündisznó), podagra (lábköszvény), égetett bor (pálinka), holt test metélő (kórboncnok), politzia (rendőrség, csendőrség), kötemény (kötszer), retteletlen (rendületlen, rettenthetetlen), híreltetés (híresztelés), öszvesűröltetés (összesűrítés), fogantó (foganat/ja/ valaminek), hanem (a csak és csupán szóalakok helyett), rész szerént (részint) stb. Nyelvünk akkori állapota szerint még nem érvényesült az egyszerejtés, a haplológia folyamata; a főnevek, melléknevek, illetve melléknévi igenevek hangalakjai általában hosszadalmasak, nehézkesek voltak: bizodalmatlanság (bizalmatlanság), következendő, gyakorolandó, győzedelem, nyugodalom (a köszönésben a mai napig megmaradt: Nyugodalmas jó éjszakát!), dögleletes (állapot). Az igék eltérő szófajtani viselkedése leginkább a felszólító módú alanyi és tárgyas igeragozáskor, mindenekelőtt a kiejtés szerinti írásmódban mutatkozik meg. A felszólító módú igealakok azonban nemegyszer az etimologikus írásmódhoz is alkalmazkodnak, igazodnak. Ez az ambivalencia természetesen speciális helyzetet teremt nemcsak a gyakorta használt igék hierarchiájában, hanem akár egy-egy igén belül is. A fordító-szerző az igeragozást egyéni megfontolások alapján ítéli meg, azaz elsősorban szubjektív nyelvérzékére támaszkodik. Mivelhogy az Emberi okosság... mindenekelőtt intelmeket, figyelmeztetéseket, felhívásokat, illetve magyarázatokat tartalmaz, ennélfogva szükségszerűen felszólító módú igealakok sorakoznak egymás mellé. A fordító (a Toldalékban pedig a szerző) ugyanis óvja, jó tanáccsal látja el olvasóját. S mindezt a nyomatékosítás kedvéért nem kijelentő módban eszközli, hanem közvetlen, direkt módon, kérés-felhívás formájában hozza olvasója tudomására.
