Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Hogya György: Gizi (novella)
Hogya György alapján, s úgy látszott, mindketten megelégedve hallgatták életük kivonatos értelmezését és a rájuk váró nagy boldogság ígéretét. Gizi nagylelkűnek bizonyult, munkája végeztével beérte egy kis apróval, és rögtön távozott is. Mihály pedig remélte, hogy soha többet nem találkoznak. Nem értette, honnan és miért van benne előítélet a nővel szemben, de kellemetlennek tűnt még csak rágondolni is, hogy ezzel a nővel mondjuk, kezet kellene fognia. Gizi valóban eltűnt, de nem sokkal később ugyanolyan váratlanul, mint az első alkalommal, felbukkant, és ezt követően szinte mindig megérezte, hogy Mihálynak mikor van ügyfele vagy vendége. Mert mindig akkor jött. De Mihályt egy idő után ez sem bosszantotta, mert nem neki kellett vele foglalkoznia, ezt a terhet levették a válláról a vendégei. Érdekes módon lassan szinte mindenki jósoltatni a- kart Gizivel, különösen mikor elterjedt, hogy az egyik nőnek megjósolta a férje halálát, és szegény férfi egy éven belül valóban meg is halt. Gizi az emberek számára maga lett a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan titok, aki képes előcsalogatni belőlük a vágyakozást és az állandóan lappangó, kielégületlen kíváncsiságot. Képes volt elbizonytalanítani őket egy másik világ illúziójával. Felidézte és megidézte a sötét éjszakák nyomasztó élményeit, szellemekkel terhes álmait, s úgy kezelte, sőt néha irányította mások érzéseit, mint a cirkuszi idomár a fókáit, amelyek lelkesen tapsolnak, valahányszor csak jelet kaptak. Olykor-olykor buszjegyet szorongatott a kezében, amire jó emberektől hitelt kapott, és most becsületből meg kell adnia a pénzt, de ha egyszer nincs, akkor nem tehet mást, mint hogy újabb kölcsönt vesz fel, és abból fizeti tovább vándor-köl- csöneit (a jó emberek hangsúlyozása mintegy hitelesítette Gizi kapcsolatrendszerét, jelezve, hogy ő inkább jó emberek körében forog, és ez a megállapítás a jelenlévőkre is vonatkozik). Néha Mihály is megkönyörült rajta, és adott neki egy-egy húszast, de általában nevetve magyarázta, hogy most épp nincs pénze. - Higgye el, Gizi, egy fillérem sincs! - mondta komolyan, és lelke mélyén élvezte a helyzet paradox voltát: a „mindent tudó” jósnő „nem tudja”, van-e pénze vagy sincs, hazu- dik-e vagy sem. Gizi ilyenkor tágra meredt szemével és valami gyerekes, őszinte csodálkozással tekintett rá. A halványkék szemek közepéből a tűhegynyire összeszűkült pupilláin keresztül leírhatatlan bizalom és egyenesség áradt Mihály felé, ám ő észre sem vette ezt. Neki elég volt, hogy rajtakapta a jósnőt, aki, lám, még azt sem tudja megmondani, van-e nála pénz vagy sincs, hazudik-e vagy sem. Egy hosszabb kimaradás után - talán két-három hétig színét sem látták - szomorúan jelent meg, és elmondta, hogy a nem messzi nagyvárosban rosszul lett, és bevitték a kórházba. - Még meg is vertek - tette hozzá szomorúan. - Pedig én nem tehetek róla, hogy a sofőr belehajtott a gödörbe, és visszajött minden.- És ezért megverték? — kérdezte kissé aggódva és együtttérzőn Mihály, aki lassan megszokta Gizi jelenlétét.- Meg. A mentős - felelte nemes egyszerűséggel és beletörődéssel Gizi. Már megszokta, hogy jogtalanul bántják, sőt mi több, úgy vélte, az az ő baja, hogy túl
