Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - Hogya György: Gizi (novella)

Hogya György alapján, s úgy látszott, mindketten megelégedve hallgatták életük kivonatos értel­mezését és a rájuk váró nagy boldogság ígéretét. Gizi nagylelkűnek bizonyult, munkája végeztével beérte egy kis apróval, és rögtön távozott is. Mihály pedig re­mélte, hogy soha többet nem találkoznak. Nem értette, honnan és miért van benne előítélet a nővel szemben, de kellemetlennek tűnt még csak rágondolni is, hogy ez­zel a nővel mondjuk, kezet kellene fognia. Gizi valóban eltűnt, de nem sokkal később ugyanolyan váratlanul, mint az első alkalommal, felbukkant, és ezt követően szinte mindig megérezte, hogy Mi­hálynak mikor van ügyfele vagy vendége. Mert mindig akkor jött. De Mihályt egy idő után ez sem bosszantotta, mert nem neki kellett vele foglalkoznia, ezt a terhet levették a válláról a vendégei. Érdekes módon lassan szinte mindenki jósoltatni a- kart Gizivel, különösen mikor elterjedt, hogy az egyik nőnek megjósolta a férje ha­lálát, és szegény férfi egy éven belül valóban meg is halt. Gizi az emberek számára maga lett a megfoghatatlan és megmagyarázhatat­lan titok, aki képes előcsalogatni belőlük a vágyakozást és az állandóan lappangó, kielégületlen kíváncsiságot. Képes volt elbizonytalanítani őket egy másik világ il­lúziójával. Felidézte és megidézte a sötét éjszakák nyomasztó élményeit, szelle­mekkel terhes álmait, s úgy kezelte, sőt néha irányította mások érzéseit, mint a cir­kuszi idomár a fókáit, amelyek lelkesen tapsolnak, valahányszor csak jelet kaptak. Olykor-olykor buszjegyet szorongatott a kezében, amire jó emberektől hitelt kapott, és most becsületből meg kell adnia a pénzt, de ha egyszer nincs, akkor nem tehet mást, mint hogy újabb kölcsönt vesz fel, és abból fizeti tovább vándor-köl- csöneit (a jó emberek hangsúlyozása mintegy hitelesítette Gizi kapcsolatrendsze­rét, jelezve, hogy ő inkább jó emberek körében forog, és ez a megállapítás a jelen­lévőkre is vonatkozik). Néha Mihály is megkönyörült rajta, és adott neki egy-egy húszast, de általában nevetve magyarázta, hogy most épp nincs pénze. - Higgye el, Gizi, egy fillérem sincs! - mondta komolyan, és lelke mélyén élvezte a helyzet pa­radox voltát: a „mindent tudó” jósnő „nem tudja”, van-e pénze vagy sincs, hazu- dik-e vagy sem. Gizi ilyenkor tágra meredt szemével és valami gyerekes, őszinte csodálkozással tekintett rá. A halványkék szemek közepéből a tűhegynyire össze­szűkült pupilláin keresztül leírhatatlan bizalom és egyenesség áradt Mihály felé, ám ő észre sem vette ezt. Neki elég volt, hogy rajtakapta a jósnőt, aki, lám, még azt sem tudja megmondani, van-e nála pénz vagy sincs, hazudik-e vagy sem. Egy hosszabb kimaradás után - talán két-három hétig színét sem látták - szomorúan jelent meg, és elmondta, hogy a nem messzi nagyvárosban rosszul lett, és bevitték a kórházba. - Még meg is vertek - tette hozzá szomorúan. - Pedig én nem tehetek róla, hogy a sofőr belehajtott a gödörbe, és visszajött minden.- És ezért megverték? — kérdezte kissé aggódva és együtttérzőn Mihály, aki lassan megszokta Gizi jelenlétét.- Meg. A mentős - felelte nemes egyszerűséggel és beletörődéssel Gizi. Már megszokta, hogy jogtalanul bántják, sőt mi több, úgy vélte, az az ő baja, hogy túl

Next

/
Oldalképek
Tartalom