Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Szalay Zoltán: Délibáb (novella)
Délibáb- Laci, nálad voltak valami elsősegélyes cuccok, nem? - kérdezte a fiú, akivel Kriszta az imént vitázott. - Be kell kötöznünk, sínbe tenni, vagy ilyesmi.- Francot - felelte Laci. - Kórházba kell vinni. Itt van valakinek a mobilja? Senkinek sem volt ott a mobilja. Túrázni indultak, kirándulni, nem akarták, hogy zaklassák őket. Kriszta kétségbeesetten zokogott, megfékezhetetlenül. Barátnője föléhajolt, s vigasztalgatta, de ő maga is elég rémült volt.- Segítség kell - mondta Laci. - Csabi, te meg Linda keressétek meg a legközelebbi falut, és hívjatok mentőt. Én itt maradok vele. De siessetek. Autók szinte egyáltalán nem járnak erre, hiába várnánk, hogy erre téved valaki. Menjetek.- Menjetek... - zokogta a sebesült.- Én addig bekötöm meg rendbe teszem a sebet, amennyire lehet. De rettenetesen néz ki, orvosnak kell látnia. Csabi Lindára pillantott, aki fejét csóválta.- A rohadt életbe - szürcsögte Linda. - Gyerünk. Felpattantak a biciklijükre. Csabiénak elgörbült a jobb pedálja, mikor az előbb ledobta a földre. Rossz volt így tekerni, ráadásul idegesítő surrogó hangot adott.- Rohadt meleg van - mondta Linda. - Tudod te, hol vagyunk?- Nem. Kíméletlenül tűzött a nap, az útszéli fák pedig túl kopárak voltak ahhoz, hogy árnyékossá tegyék az utat. Szinte szúrt a napsütés. Nem látták nyomát településnek. Nem volt térképük, csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni, hol vannak. Nem is ismerték ezt a környéket. Csak azt tudták, hogy valahol a Csallóköz belsejében járnak. Szántóföldek tengere terült el mellettük. Végeláthatatlan árpaóceán. Forró, lassú, kemény szél fújt. Szuszogtak. Kövek voltak szétszóródva az úton, mintha szándékosan hintették volna el őket. Egy ilyen kő okozta a balesetet is. Az aszfalt mintha izzadt volna.- Nincs itt semmi - dörmögte Linda. - Nincs itt semmi, a francba. Nem telt az idő, és nem haladtak előre. Pedig minden erejüket összeszedve pedáloztak. Gyötörte őket az izmaikba szivárgó tejsav, fenekük pedig zsibbadt. Csabi rápillantott a tachométerre. Harminc kilométeres sebességgel haladtak. Nem láttak épületeket. Nem láttak embereket. Közeledett az alkony, de a nap ereje nem csökkent.- Ilyenkor a legrosszabb a napsütés - lihegte Csabi.- Látod? - rikkant fel Linda. - Ott. Egy torony. Lesz ott valami... Torony állt a távolban. Valahol messze. Talán. Figyelték, s legszívesebben tekintetükkel is közelebb húzták volna magukhoz, csakhogy az egyáltalán nem közeledett. Csabi biciklijének elgörbült pedálja surrogott, s bármilyen hangosan szuszogott is a fiú, ez a surrogás minden más hang fölé kerekedett. Megtelt vele Csabi feje. Lehajtotta fejét, az elülső kereket nézte. Mintha egy helyben állt volna. Linda hátrapillantott. Nem látott semmit, csak ugyanazt az utat, amely élőt-
