Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - Kulcsár Ferenc versei (R.C. gyerekkori arcképe. Pásztorsíp, R.C. boldog arca, Igaz történet, Ábel, Első szerelem)
Kulcsár Ferenc versei naponta. Ima után ágyba bújt, álmai végén fényre pörgött, harsogott a bolydult világ, s a sziklák fölött felizzottak a vérvörös Rózsa szirmai. Egy napon aztán a szél s a hírvivő madár arcába csapta: megölték Ábelt az Erős erdejében. R. C., mint csibék az ölyvtől, mint élők a kuviktól, megrettent, életében először borzongott a lelke, mint tó vize a vihar erejétől. Megölték Ábelt az Erősön, az erdő sürü mélyén. Síri csönd nyomta a föld alá a falut, s R. C. boldog szívében a fény szavait felcserélte a félelem mondata. Sötétbe merült a teremtés: emelt feje lecsüggött, édenét az öldöklő angyalok bevetették a bűn tengerző vizébe. Ma már tudja R. C., leheletnyi istenakarat is elvehetné erejét a földnek, életét körben a vizeknek. De mert bennünk és közöttünk szenvednek a szentek, az erdő mélyén fekvő juhpásztor szívéből világokat éltető patakok erednek. Első szerelem Tizenhat éves volt R. C., és fülig szerelmes Máriába, akit az ég küldött neki, hogy pásztorolják együtt a mindenséget. A mindenség persze rájuk se hederített, tengerzett önnön bűvöletében, ringatva kolibriket és behemót naprendszereket. Ezért R. C. és Mária alkonyaikor, szerelmetes lánggal a szívükben felosontak a Szent Hegyre, s ott, a mohaszakállas sziklák szakadékaiban megszentelték egymás olthatatlan testét: örökiljan, gyönyörűen, kimondhatatlanul. Mosolygott a hold, a hegyoldal fütengerében kérődző, mozdulatlan kőállatok mindentudóan hallgattak, s a vén világ hegedült, szaxofonozott és zongorázott, mintha az örökéletben minden zene és tánc lenne.
