Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - TANULMÁNY - Neszméri Tünde: A magyarországi szlovákok Závada Pál regényeiben
A magyarországi szlovákok Závada Pál regényeiben 81 JADVIGAI SZÍNTÉR A MILOTÁBAN Angyalosi Gergely a Milota idejéről és időbeli közeliségéről, valamint az ismerős színteréről azt mondja: „A Jadvigát kedvelő olvasó mindenesetre meglehetősen ismerős környezetben és atmoszférában találja magát. Nem csupán és nem is mindenekelőtt azért, mert ugyanabból a szociológiailag, földrajzilag és történelmileg azonosítható közösségből (a Viharsarok szlovák és magyar népességéből) választja hőseit és problematikájának egy jelentős vonulatát. Hiszen a Milotában elbeszélt történet (történetek) túlnyomó része jóval közelebb esik hozzánk az időben, mint a Jadviga elbeszélésszövevénye, ahol jószerivel csak a végjáték kapcsolódott a közelmúlthoz. S ennek még akkor is jelentősége van, ha a különféle visszautalások révén néhol megelevenednek a Milotában a 18. századi szlovák „honfoglalás”, vagyis a falualapítás egyes jelenetei, a századforduló és különösképpen az ötvenes-hatvanas évek világa.”39 Mint Angyalosi Gergely mondja: „Závada a szlovák-magyar lakosságcsere szomorú időszakának eseményeit játszatja el részint az öregekkel, akik átélték ezt az időszakot.” „Ugyanakkor a színielőadás kapcsolja össze az egyéni életek individuális poklocskáit a szlovák-magyar közösség történelmi hányattatásaival. Mert Závada arról sem akart lemondani, hogy akár a Jadvigában, ennek a közösségnek a krónikása legyen; hogy megmutassa, mennyire elevenen él a múlt az egyéni sorsokban, a pusztán szubjektívnek és esetlegesnek látszó kínokban és kudarcokban.”40 Weéry Imre azt írja: a Jadviga párnája után a Milota ugyanarra a helyre és majdnem ugyanabba a társadalmi helyzetbe, nemzetiségi közegbe visz minket. Závada „Társadalmi anyaga újra a békés megyei szlovákok közösségeiből vétetik, érzelmileg pedig továbbra is a szolid borzalomtól sem mentesülő lelki kuriózum (szenvedélyfinomság) ábrázolása köti le”.41 Hiszen tudtuk már a Jadviga párnájából is, hogy a városból telepítettek ki családokat, illetve a kitelepülést választotta néhány szlovák család a második világháború után. Ilyenek például Jadviga nevelőszülei Szpevács tiszteletesék, akik kitelepüléséről Miso lábjegyzeteiből szerzünk tudomást. A szülőföldjéhez való ragaszkodást és az abból a tájból való problémák megírását is természetesnek veszi Závada: „Az én hőseim a XX. századi évtizedekben botorkálnak, amelyek sokunkat érdekelnek - és javarészt ebben a régióban, amely viszont az én szülőföldem. Ha pedig a hős is ezen a vidéken született, akkor természetes, hogy találkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek a nemzetiségi helyzetből következnek, azokkal a helytörténeti eseményekkel, amelyeknek vagy tanúja, vagy részese kellett, hogy legyen (...), a szlovák nemzetiségi léthez való viszonyok típusait például - némi túlzással - már a gyermekkorom óta ismerem, a beszéd, a viselkedés a szokások különbségeit látva. Egyébként a szlovák nemzetiség regényszerű ábrázolását illetően mindig kétlelkű voltam. Nem hiszem, hogy figuráimban a szlovák jellegzetességeket le tudnám választani a nem szlovák sajátosságokról. És engem nem is az úgynevezett »tiszta« nemzetiségi tradíció érdekel - nem valamiféle szimbolikus szlovák tájház -, hanem az összetettség. Sőt az elmagyarosodás vagy a nyelv romlása.”42
