Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - LEHOCZKY TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Lehocky Teréz: Most hagylak elmenni (novella)
24 Lehocky Teréz Oszkár szétnézett, amikor az asszony betette maga után az ajtót. Hol van a szegény kutya. Hát a sövénytelen temető besüppedt sírjánál nyalogatja az új sebeket. Egypár facér suhanc, kamaszok sarjadzó szakállal, bitangok, falurosszák nekibuzdultak parittyázni a „dögöt”. Mind elhanyagoltak, már régen nem gyerkőcök. A szájuk sarkában, a lábujjaik közt tele vannak pörkökkel. Nincs bennük még egy fikarcnyi részvét sem. Észrevették, hogy az idegen nem mer tiltakozni, így még az öklükkel parázna jeleket is mutogattak neki. Nem bánthatja őket, sokan vannak. De fél is a mocskos gyalázkodásuktól. Inkább szótlanul ment tovább és mellette szorosan a kutya. Ilyenekkel nem lehet mókázni, hiszen csonkára püfölnék, eldöngetnék. Az alkonyaiban a kutya szemén a hályog kékesen világít. A másik szeme egészséges és be van aranyozva reménységgel. Az ösztöne súgta, ez nem vészedzett bajnok, de két lábon járó buta jószív. A kutyák világnyelvén alázatoskodott. Oszkár is mondott neki vigaszként bókokat „szép vagy, okos vagy, jó vagy”, és megvendégelte a darab csokoládéval. Másnap is megkapta a porcióját, lószalámit, falás kenyeret. A kutya sántikált mellette öntelten, kevélyen: van gazdája, nem kell kushadni, összekuporodni. O bizony már nem komázik többé a kutyacsíirhével. Megkergette őket, csaholt, tudtára adta nekik, van mit kajálnia. Délcegen, farkát felkunkorodva leskelődik, látják- e, hogy ezentúl nem kell neki a konc, a kaparék, kotyvalék. Ha esni kezd, a szállodába megy az úrral, akit a portás megsüvegel, majd ő is leereszkedően bólint, hiszen a mai ászt állapotában van. Már tegnap este sem volt kivert koszos kutya. Az úr kifésülte a gubancokat, megtisztította a fülét, csipás szemét megtörölte. Hadd képedjenek el a kutyák, micsoda mázlija van. Estére kelve kiporcióztak neki pléhtányéron az asztal alatt finom csirkecsontokat. Igaz, észrevette, hogy az úr óvatosan szedegeti ki a pénzt a bugyellá- risából, a kéregető kolompár cigánynak se adott semmit. Félrenézett, mintha nem látná. Az úr egy icce bort sem ivott, kupicányi szilvapálinkát sem rendelt. Nem adott borravalót. És eljött az utolsó este. Oszkár megvette a hajójegyet. Az ócska bőrönd már kint volt a kikötő raktárában. Mondják, sokat fog késni a hajó. A tenger tele aknákkal, vigyázni kell, hogy rá ne fussanak. Révkalauz nincs. Hát várakoznak. Oszkár ül egy pádon. A cipőjén a kutya alázatos feje. A fákon a levelek már sárgulnak, halni vágynak, pedig a naptár csak júliusban jár. A vörös alkonyati ég alatt a halászviskók feketének látszanak. Nem gyújt bennük senki világot. A vétkezés sötétben történik. Petróleum nincs. Ha van is, spórolni muszáj vele. Nem mer a kutyára nézni. Nem viheti magával. Muszáj otthagyni a sorsára. Aztán mégis ölébe vette, simogatta, beszélt hozzá:
