Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - LEHOCZKY TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Lehocky Teréz: Most hagylak elmenni (novella)
Most hagylak elmenni 21 umokból, képtárakból, templomokból hajószámra, vagonszámra, Rosenberg, a nagynémet ideológus parancsára. A kolostor nem volt szegény. Dölyfös, pálos rendi leányegyház volt, rátarti szerzetesekkel, tanárokkal. Volt jócskán szántójuk, dűlőjük, szőlőjük, volt szakácsuk, remekbe faragott refektóriumuk. Nem tarisznyáskodtak, nem koldultak ösz- sze kenyeret ócska kámzsában, mezítláb, mint a ferencesek, kapucinusok. Nem jártak a külváros nyomorában, hogy utolsó kenetet adjanak a haldoklónak. Szünidőben külföldre utaztak gyorsvonaton, első osztályon. Mit tudják ők, mi a hontalanság, az üldöztetés, az éhség és elhagyatottság. A folyosó kerengőjének párnázott székein olvasnak és várják, hogy megszólaljon a gong, ami estebédre hívja őket, meg boroskancsóra. Némelyik szerzetesnek borvirágos orra volt. Mikorra Oszkár kívülre kerül, a szégyen hulláma keresztül nyargal rajta. Mi az ördögnek kérlelt, bizonykodott, rimánkodott. Nemcsak a csalódás bántja, hanem az is, hogy megint uralma alá hajtja a kétkedés. Van-e Isten, miért nem csapott dühös villámot a nácizmusba. Hagyta, hogy milliószámra haljanak meg ukránok, magyarok, franciák, lengyelek, zsidók. Van-e egyáltalán másvilág, örök élet? Mi a frásznak kell kétszer ítélve lenni: egyszer, mikor meghalunk s mégegyszer, az utolsó ítéleten. Talán mégis Feuerbachnak van igaza, hogy az ember életösztöne teremtette meg a másvilágot. Az emberek nagy része csak annyi, mint egy pókhálóban evickélő, hangosan zümmögő lény. Akik hatalmon vannak, azelőtt csak embermoslék voltak, megbújva a város rókalyukaiban. Minden hatalom csak hordalék... A politika rivaldáján ugyanazok játsszák a főszerepet, akik még tegnap nácisták voltak s a körülmények szerint holnapután megint azokká lesznek. Az Isten süket. A szemrehányásokra nem felel. Volt a táborban egy katolikus pap, aki folyton azt gajdolta, hogy az egyház, a pápa tévedhetetlen, csalhatatlan Krisztus teste. Oszkár nem vitatkozott. A tapasztalat mondatta vele, az egyház az első és Krisztus csak másodhegedűs. Az Isten nem szokott felelni. Az emberek Istent nem szeretik, csak félnek tőle. Áron, a főpap meg se nyikkant, mikor az Isten mindkét fiát elégette az oltárnál minden ok nélkül. Hiába adnak az emberek mindent Istennek, soha senki se kap vissza valamit. Isten a csalókat, haunerokat kedveli, Jákobot, Manassét, aki szétfű- részeltette Izaias prófétát meg a rossz nőket, Juditot, Estért, Ruthot, Bathsébát meg Jerikó szajháját, Ráhábot, aki Jézus ükmamája lett. Most, vasárnap este hová menjen? Talán a falubeli kúthoz. A kutaknál volt mindig a légyott, az ismerkedés Jákobtól kezdve mindmáig. Vágyott valakivel elbeszélgetni. De mégse ment. Bizalmatlan volt. Ezek itt összebeszélhetnek, elszedik a dollárjait, és nincs kihez menni panaszra. Különben a faluban rémes a nyomor. Lerongyolódott halászok jönnek vissza a tengerről, el vannak keseredve: apák, nagyapák, tacskók a megözvegyült anyjukkal. A hálók üresek. Még annyi hal sem akadt, hogy szegényes vacsora kerekedjen
