Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - JUBILÁLÓ ÍRÓK - Gál Sándor: Egy küzdelem emlékei (1) (Adalékok a Keleti Napló történetéhez)
Gál Sándor Egyébként a lap gazdasági ügyeit, illetve azok megoldását Kolár Péterre hárítottuk, aki azt azzal a nemes gesztussal vállalta, hogy „majd lesz valahogy”. Persze, a nyomdaköltséget ebből a „valahogyból” nem lehetett átutalni, s amikor a nyomda többszöri sürgetésére sem tudtuk számláinkat kiegyenlíteni, olyan helyzet állt elő, amely a lapkiadás további lehetőségeit megakadályozhatta volna. Egyszerűsítve a dolgot: ha nem fizetünk, a nyomda nem készíti el a lapot. Azokban a felkavart, beláthatatlan, nemkülönben bizonytalan napokban a valóság így adta tudtunkra, hogy a készülő új világ nem a kegyelemosztást hozta el, hanem az „adós fizess!” farkastörvényét. Sajnos, azokban a januári-februári napokban szándékaink és elszánásaink mögött az a naiv hit munkált - s ezt szinte természetesnek találtuk hogy a lap kiadására méltányos állami támogatást kapunk. Sőt, erre komoly ígéretet is kaptunk annak idején a KNB akkori elnökétől Rudolf Schustertól... Azonban csakhamar kiderült, s vált egyértelművé, hogy ilyen támogatásról legfeljebb álmodozhatunk. A hétköznapok realitásai ezt ékesen igazolták - sajnos! Ugyanis az történt, hogy a már meglévő lapoktól - együtt ezzel a Csemadoktól is - minden korábbi állami támogatást megvontak. Arról ugyan lehetett ábrándozni, hogy a nemzetiségi kultúrát (-kát) a kialakuló új társadalom kereteiben egyszer majd méltányos támogatásban részesítik, de 1990 tavaszán rá kellett jönnünk arra, hogy Prága és Pozsony e tekintetben ismét közös nevezőre jutott; a munkánk, a befizetett adónk kell, de intézményeink, kultúránk méltányos támogatására nincs „visszautalás”. A Keleti Napló további kiadása - a fentiekből következően - egyre aggasz- tóbbá vált. További gond is megjelent, mégpedig azáltal, hogy Kolár Pétert felkérték a Thália Színház vezetésére, ami lényegében azt jelentette, hogy Péternek a Keleti Naplóra egyre kevesebb ideje jutott. A szerkesztőbizottság elnöke, Máté László a lap gazdasági helyzetével kapcsolatban érdemi lépéseket nem tudott tenni. Különösebb lehetőségem idehaza nekem se volt, de a magyarországi kapcsolataim révén mutatkozott némi remény az irányban, hogy a lap kiadására összekoldulhatok valamilyen összeget. Ezt a koldulási zarándokutat azonban amolyan végső lehetőségként kezeltem, s tartogattam. Az volt az alapállásom, s erről ma is így gondolkodom, hogy a csehszlovákiai, illetve szlovákiai magyar intézmények támogatásának kérdését idehaza kell megoldanunk, mégpedig a gazdasági realitások és a méltányosság arányainak tekintetbevételével. Tisztában vagyok - voltam - azonban azzal, hogy az ilyenféle humanista - már-már idealista - álláspont vagy magatartás egy olyan államban, amely a magyarságot örökös ellenségként kezeli, ezt a támogatási rendszert soha megvalósítani nem fogja. Röviden: igencsak elveim ellenére való volt a koldusszerep. Ugyanakkor a Keleti Napló megtartása - akkor már- ezt a „szerepvállalást” kikerülhetetlenné tette. Hogy ezt az időzónát, amelyben vagyunk - amelyben akkor voltunk - világossá fogalmazhassam, egy rövid kitérő megtételére is szükség mutatkozik. 1989 nyarán az Anyanyelvi Konferencia kecskeméti tanácskozásán a társa
