Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - Gyüre Lajos versei (Hazajöttem, Új ruháját, Aludni tértek, Bár nyelveden szólok, s mégis megtagadsz)
Gyüre Lajos versei Bár nyelveden szólok, s mégis megtagadsz Ezért maradok. Mert ez a hazám, otthonom, váram, menedékem, börtönöm. Nyelvem bazaltjába körömmel vájt szűkös barlang-odúm: a sikoltó vaskapu, az ajtó kilincse a határ. Az ablakrács foglya, az asztal síkja a tér, Trianon húzta cordon sanitaire, zöld övezet a sovány repkény a szomszéd falán, s a magasság az antenna-felkiáltójel végtelenje. Itt vagyok otthon. Karosszékek ölelése, gúzsbakötés-szindróma térd alatt keresztül seprűnyél- katonák szorítanak falhoz élvezik kínomat, homlokomon verejték-eső, hátamon parázsló kisebbségi kancsuka-bélyeg, és nem védjegy-oltalom maradásra. Meglékelt agyamban versgyökerek hajszálerei bokrosodnak, felszívják nedveit s vérvörös virágot nyitnak, de akkor is maradok, mert ez a föld, nyelvem védelem-oltára, menedékem, partba fúrt fecskefészkem, otthonom, házam. S ha volnék bár szavaim Bakonyában bujkáló betyár, a bajban szabadító, égig magasodó vigasztaló, istenkáromkodással úgy imádkozó, hogy a feloldozást is igennel tagadó, gyűlölve szerető koldus-fillér után egymást taposó, kisszelmeci tragédia-jokulátor, csatorna-lakó hajléktalan csöves, akkor is maradok. Mondom hát: kelletlen vendégnek ne hívjatok. Én akkor is maradok, mert ez a hazám. Új ruháját Új ruháját próbálgatja az ősz. Csupa szín, csupa tűz és csupa láng. Fehérben a nyír, pirul a nyalánk Szeder, bukfencet hány, és megkettőz Ne jöjjön csontos páncélban a tél. Zöld fenyők állnak szobormerven, Dús lombjuk közt még a nyár mezgerél, Mennek Bécs felé tüzes szekeren. Minden neszt, zörejt, mint ijedt hölgyek Integetnek sárguló jegenyék. Barnán bólogatnak komor tölgyek, Riadt rekettye szól: ne még, ne még,
