Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - MARGÓ - Cséplő Ferenc: Egy kerékpáros őrvezető viszontagságai (emlékek)
MARGÓ külni? Különben is, talán valaki megtehetné - de én nem: Ha én, a Zsidó Tanács tagja elszökök, nyomban tíz hitsorsosomat agyonlőnek. Ezt megígérték! Elszökhetek így én? Na látja! - Ezzel fölállt és ment be a tömeglakásba csomagolni. Micsoda éjszaka jött erre az estére! Hiába volt téglafal a két lakás között. Csak arra volt jó, hogy a gyerecskék föl ne ébredjenek. Azok az átszűrődő hangoktól tudtak aludni. A gazda és sógora minden kiejtett szót megértett. Az egyik percben azon vesztek össze, hogy mi kerüljön a hátizsákba, táskába. A másikban már a család régi problémáit szedték elő. Zinger úr például azon jajgatott, hogy:- Én őrült! Mennyit szaladgáltam én a parasztok után, hogy nekem adják el a gabonájukat, ne annak a gazdag Schwitzemek vagy a hivatalos Futurának! Kopasz lettem a félelemtől, hogy nem szállítják le a lefoglalózott búzát és elveszik az előlegem. Vagy a háború kezdetekor meg attól féltem, hogy elkobozzák az egész raktárkészletemet. Micsoda hülye voltam! Mentem volna tönkre, vitték volna el az egész vagyonomat, csak ezt ne! Jahve, hol vagy? Hagyod ezt? Még leginkább Horn zúgolódott a legkevésbé. Ő az ortodox egyház vezetőségi tagja inkább imádkozott, segítségért könyörgött:- Jehova, Te mindent tudó, mindent látó, mindenható hatalmas Úr vagy - nézz le ránk! Ne hagyj el minket, népedet! Még mindig nem eleget bűnhődtünk? Legerősebb fiaink a frontok aknamezőin hullanak el. Sokunkat, talán éppen rokonaink bombáznak le az amerikai repülőkből a városokban. Fokozatosan elvesztettük a munkahelyünket, a lakásunkat, most meg a „Barna Moloh” torkába vetsz bennünket?! Ne felejtsd szövetségünket, választott népedet! Segíts! Bízunk Benned!! így hullámzott a kétségbeesés és a bizalom összekeveredve az asszonyok sírásával, jajgatásával, majdnem egész éjszaka. Talán egy órácskával virradat előtt csöndese- dett el egészen a szomszéd lakás, de alig pirkadt már kelniük is kellett. Csöngettek. Mester úr, a botcsinálta házmester, maga is a gyötrelmes éjszaka után összetörve, ment ajtót nyitni. Két csendőr állt az ajtó előtt. Idősebb emberek voltak, úgy látszott, nem az elvadultak fajtájából.-No, készen vannak a „csillagosok”? - és azzal mentek is befelé, hátrahagyva az ajtót nyitót. Horn, meghallva a csengetést, riasztotta a társaságot. Jöttek is már ki a lakásból hátukon hátizsákkal, kezükben táskákkal, összecsavart plédekkel.- Emberek, szólalt meg az egyik csendőr, miattam vihetnek magukkal, amit csak akarnak, de azt ajánlom, hogy többet, mint amit könnyen elbírnak, ne vigyenek, mert vagy úgyis elviszik maguktól, vagy maguk fogják eldobni, ha már nem bírják cipelni! Ekkorra már az udvaron volt Mesterné is, meg öccse, a sógor. Búcsúzkodni jöttek. Kezet fogtak az indulókkal. Próbáltak valami biztatót mondani nekik. Azok meg üzeneteket hagytak az utánuk érdeklődő esetleges rokonoknak, ismerősöknek. Aztán reményvesztetten, meg- gömyedve a batyuk alatt, a két csendőr mögött lassan megindultak ki az utcára. * * * Az asszony a nyilasokkal belépett a konyhaajtón.- Ez itt az öcsém, Arató János, a Hombár tisztviselője.- Igazolja magát, fiatalember! Hogy-hogy ilyen legény még nincs angyalbőrben?
