Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szeberényi Zoltán: Ember a tájban - táj az emberben avagy az epikus lírája
KÖNYVRŐL KÖNYVRE nevezett Győry Dezső verséből idézünk: „Ez a föld átkom és szerelmem / tájak és népek találkozója...” (Hegyvidék). Győry egész költészete tele van szülőföldünk tájait idéző motívumokkal, de korántsem csupán a táji színek és objektumok adják versei sajátos „hazai” koloritját, hanem a tájakat belakó népek, a Duna-táji problémák, a közös sors felismerése és átélése is. Hiszen a szülőföld nemcsak a gyermekkori élmények, a felnövekedés és öntudatra ébredés, a távolból felködlő emlékek színtere, az öregkor nosztalgikus vágyakozásának tárgya, hanem a léthelyzetre, sorsra, feladatokra és kötelességekre eszméltető és ösztönző valóság is. Az ember létének, élete értelmének, küzdelmeinek igazolója, bírálója és számonkérője. Óvó és követelő a táj és közösség, amely útunkra bocsátott. Nem véletlen, hogy a „begyűjtő” korba érő alkotók - írók-művészek - gyakran nyúlnak ehhez a témához, számot vetve életükkel, életművükkel és vallanak a földről, ahol egykor bölcsőjük ringott. Az idő kérlelhetetlen múlása - kár kertelni: az öregedés - a nosztalgikus gondolatok, hangulatok, emlékek gerjesztője. Aligha tévedünk, hogy a nosztalgikus elmélázás legerősebb motiválója az esetek gyakori többségében a szülőföld, a falu, a táj, a szűkebb és tágabb régió felidézése, ahonnét származik az arra érzékeny emlékező, az indító közeg a maga sajátosságaival, a társadalmi-földrajzi környezet által meghatározott lelkületével. Ha Taine „miliő elmélete” túlzásnak is bizonyult, ahhoz kétség nem fér, hogy a környezet, s benne a táj formálja az embert, szinte a maga képére teremti, megélhetési körülményeit meghatározza, szokásait, életmódját determinálja, jellembeli tulajdonságainak, életszemléletének kialakulását befolyásolja. Az már viszont sajátos emberi tulajdonság, s a memóriánk tökéletlenségével, ill. az agy szelektív tevékenységével függ össze, hogy ha az emberfióka tartósan elszakad attól a helytől, ahol először meglátta, érzékelte, tanulta a világot, az addig szoros kapcsolat, mondhatnánk egyoldalú szerelem elhalványul, a tájból kiszakadó emberbe a táj kezd beleköltözni, a kapcsolat visszájára fordul, a gyökereitől megvált szubjektum tudata mélyén - akaratától függetlenül — a felmerülő emlékekhez, élménytömbökhöz a táj, a tárgyi világ kezd alkalmazkodni, formálódni. Elveszti eredeti körvonalait, súlypontjait. Az egykor testközelből ismert, megélt természet, a nélkülözhetetlenül - mint a levegő - funkcionáló táj a lélek centrumaiban az emlék nosztalgikus burjánzása, az asszociációs folyamatok szeszélyei, az élmények-benyomások értékrendje szerint alakulni-formálód- ni, mintegy átlényegülni kezd, szinte fantomtájjá válik (vö.: Szülőföld - bennünk és nélkülünk). Ez a folyamat tükröződik Duba egész életművében, különösen az ún. életrajzi trilógiájában, amelynek záró kötetéből ebben a könyvben is közöl jellemző részleteket. Ez a téma- és motívumkor szinte átitatja írásainak túlnyomó többségét,- de soha ilyen mély átéléssel, szívet-lelket gyönyörködtető elrendezésben, őszinte hálával, a paraszti ősök motiválta hűséggel még nem idézte meg a valóságban, konkrét mivoltában már régen átlényegült, de az író tudatában megőrzött, emlékeihez, élményeihez idomult szülőföldjét. Az író szándékait, könyve küldetését a bevezető írás alcímében - A tájról, hazáról, nemzetről — tárja fel. Ezt a három alapfogalmat részletezi, kommentálja, értelmezi hét tételben tájaink magyar kisebbségének szemszögéből, de gyakran hivatkozik Szabó Zoltán művére, idézi gondolatait. Duba nem említi, de munkájából kitetszik, hogy gondosan tanulmányozta Peéry Rezső esszéjét is (Perem-magyarok az idő sodrában, 1940). A döntő ihlető, a műfaji példa azonban Szabó Zoltán könyve. Duba könyvének alaptételét is az ő szavaival határozza meg: „...a táj is alakítja az embert, méginkább az ember
