Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: Hangulatok 5. (novella)
Hangulatok 5. mégis drámát sejtetett, melyben a fa él. Ám úgy véltem, semmi baj, nincs vész, átmeneti rendellenesség történhetett és minden rendbe jöhet még. Meg is feledkeztem róla ismét, elég volt a magam baja, élj ahogy tudsz, testvér! Szeptember vége felé döbbentett meg ismét! De akkor nagyon. Szeszélyes nyárra szép ősz következett, tiszta, enyhe éjszakák és meleg, napfényes nappalok, ingujjban járnak a járókelők és ökörnyál úszik a Duna felett. A búbos vöcsök még halászik s itt a vadkacsák, a sirályok viszont még nem jöttek meg. Valódi vénasz- szonyok nyara! A belváros felé indulva a Savoy sarkáról látom, hogy a gesztenyefa teljesen lombtalan. A többi között, zöldek még mind, lehangolóan beteges nyomorúság. Hozzásiettem, hogy jobban szemre vételezzem. Döbbenetes látványt nyújt közelről. Csupasz koronája és védtelen ágai amúgy is siralmasan hatnak életvidám környezetében. Ám félelmetes, hogy ágai végén itt-ott fonnyadt és megsárgult, csenevész termés ül, vagy inkább sorvadozik, szánalmas sündisznócskák, megannyi nyomorult. De ami még hihetetlenebb, körülöttük színtelen, fejletlen virágok nyílnak, szánalmasan fonnyadoznak, húsos száruk erőlködve felmagasodna, ám elgörbül közben, kocsányos virágfejei bénán lelógnak, sosem láttam még szánalmasabb virágokat! Következő felfedezésem talán még döbbenetesebb. A virágtorzók és nyeszlett gyümölcsök egyetlen terebélyes ágon voltak, a fa legalsó ágán, amely kétmétemyire a tövétől nőtt ki a hatalmas törzsből és egészen a korona csúcsáig magasodott. A törzs égnek tört, de már csupasz volt és halottnak tűnt, egyetlen ága ragaszkodott még görcsösen az élethez, szánalmas igyekezettel. Olyan gondolatom támadt, hogy a fa ember lehetne, akit agyvérzés sújtott, szélütés bénította meg testét, de egyik keze még életképes, mozdítani tudja s működik benne a meg- nyomorodott életerő, s ez az egyetlen kéz megtesz mindent, hogy az egész test létét helyettesítse. Mintha a gesztenyefa nem adná meg magát, szembe száll végzetével. Titkát nem tudtam megfejteni, sem egykönnyen elviselni. Nem bírtam felfogni ésszel, mi történik vele. Csak bensőmben éreztem némileg. Vastagabb a törzse, mint a társaié, óriás volta monumetális erőket sejtet, mégis mintha csupa kétségbeesés lenne. Aztán dacos és lekicsinylő gondolatom támadt, szégyenkeztem érte magamban, mintha elárulnám őt! Ilyen lehet a fák szenilitása? Vagy ez már az agónia? Mert ez nem normális, abszurd, mint minden, ami végzetszerű! Ha van „emberidő”, talán a fáknak is van idejük? Milyen lehet a „faidő”? Talán kozmikus természetű, okoskodtam, az emberidő mindenképp véges, de a fák ideje kozmikus természetű lehet! Naponta látogatom a fát, mint egy nagybeteget, néha többször is. Ragaszkodik hitvány terméséhez, féltőn őrzi csenevész virágait. Egyébként mintha már halott lenne. Gyászos látvány élő közegében. Egy nap baltáikkal, fűrészeikkel és ág- zabáló gépeikkel megjelennek a városrendészeti vállalat emberei és nem marad utána más, csak néhány elhullajtott és ottfelejtett forgács a járdán és a gyep füvén. Nem várom azt a napot, de eljön, tudom...
