Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
A naumburgi fivérek bal, önkény s idegen erőszak nem vesz rajta erőt, Paul mester megbabonázva nézte, ez királynőnek termett - egy hentes oldalán. S ez a királynő csupa empátia, együttérzés, csupa szív és titkolt szeretet, palástja alatt bizonyára kenyeret vagy rózsát rejteget. Mit állsz itt, mintha kővé merevedtél volna, szólt szelíden a püspök úr, mert Paul fia mozdulatlanul cövekelt a dóm közepén, úgy tűnt, már évek óta, holott csak az imént állt meg, magába mélyedt, se nem lát, se nem hall. Ha a püspök úr akkor Paul mester szemébe néz, észrevette volna, hogy furcsán, titokzatosan villant, a gondolat szikrája lehetett, amely lassan, tétován elindul, s folyóvá duzzad, rejtett forrás, előbukkan a semmiből, zuhé duzzasztja, elsodoija a partot, tengerré válik, szökőárként hódít, feltartóztathatatlan végtelen. Csukd már be a szájadat, szólt a püspök tárgyilagosan, de szigorúan, s nyisd ki a szemedet, mikor dolgozol már végre? Még végig kell gondolnom, tért ki a válasz elől Paul mester, mintha álmát szakították volna meg, nemsokára, igen, aludjunk rá, elég bizonytalan ígéretnek látszott, a püspök úr a fejét csóválta. Másnap azonban már korán reggel az ágyából verte őt föl Drezdai Paul. A püspök dühös volt emiatt, hogy merészelsz, gazember, mivel Paul mester nagy lármát csapott, amiért nem akarták a püspök elé ereszteni, erre ébredt a püspök, de amikor meglátta Paul mester ködös tekintetét, szinte megijedt, beléje szorult a szó, Paul fiam, álmélkodott a püspök, s még káromkodni is elfelejtett, mert Paul fia bizony lobogott, szeméből tűz áradt, majd megperzselte a püspököt, úgy tetszett, szárnya is van, még jó, hogy idejében észrevette, Paul fia áll előtte, nem az őrzőangyala, a szárnyalás azonban ennek ellenére magával ragadta, elsöpörte ellenállhatatlanul. Nem kellett ezúttal nógatni Paul mestert, ömlött belőle a szó, zaklatott előadásából viszont ezúttal sem lehetett megérteni sokat, csupán az derült ki, hogy végre munkához lát, ettől lett ilyen megszállott. Igaz, a püspök urat hellyel-közzel az a gyanú környékezte, Paul fiát nem az ihlet vagy tettvágy szállta meg, hanem az ördög, a- mint azonban arra gondolt, hogy beteg volt szegény, elcsábította a gondolat, hátha mégis valami csodaféleség van a dologban, a betegség, megszállottság, bolondság és csodák között akkortájt nem nagy különbséget tettek, meg aztán jól rímelt azzal, amit mindenki tudott, csak soha nem mondott ki, mi több, egy más, eddig nem sejtett dimenzió is fölmerült. A csoda lehetősége, a tények valósága, legenda és józan ész, hiedelem, hit és értelem - mindez hatalmas örvényként kavargóit a püspök fejében, szinte beleszédült, görcsösen megkapaszkodott az ágyban, mi több, a hiúság is megkömyékezte, hogy az utókor majd mecénásként tartja számon, így végül kegyesen beleegyezett Drezdai Paul eléggé érthetetlenül, homályosan körvonalazott tervébe, természetesen egészen más elgondolás által vezérelve, a püspök úr nem tudta ezt teljes mértékben követni. Kínjában inkább megáldotta, ráadásként, csak Paul fia fogjon már hozzá. A mester tehát munkához látott. Azzal kezdte, hogy bezárkózott a dóm melletti műteremnek használt pajtába, még a püspököt sem engedte be, s rém titokzatos volt, ennek következtében a kiszűrődő hangok még titokzatosabbaknak tűntek, ekkor indult a legendagyártás. Amit Paul látott, vagy látni vélt, azt most ne firtassuk, még tanulmányokat sem készített, valójában nem volt rá szüksége, a tiszta kép úgy élt a fejében, mintha valóságban maga előtt látná az alakokat, s ha némi bizonytalanság vegyült a részletekbe, lement, éjnek idején a kriptába szellemet idézni, hogy tisztázza a látomást, ő legalább később így mesélte, ha kérdezték, s vigyorgott hozzá, nem biztos, hogy hittek neki. Úgy tűnik, valóban nem ez volt a lényeg. Egyszer ugyanis a sekrestyés, nyilván nem teljesen
