Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)

Aich Péter túrát is, de valahogy nem volt megelégedve. A szobrokba be akarta sűríteni mindazt, a- mit a megmintázandó alakokról tudott és elképzelt, legyen bennük az igaz valóság, a su­hanó álom, meg az is, amit nem lehet (kimondani persze), e gondolat nem hagyta nyug­ton, ugyanakkor a köznép tartson tőlük, mint uruktól, jótevőjüktől és alapítójuktól, s a püspök úr eléggé ájtatosnak minősíthesse, úgy nézzenek ki, mintha szentek volnának, és nem is, mert hiszen nem voltak szentek, csak Hermann tett úgy, mintha. Paul erősen ar­ra gyanakodott, mindez reklám csupán, vagyis akkori szóhasználattal élve tettette magát az őrgróf, bűneit palástolandó, már amennyiben azoknak tudatában volt, Hermannak ez biztosan nem esett különösen nehezére, Paul szerint tudathasadásban szenvedett, ugyan­is azt mondták akkor, bolondos vala egy kissé az úr. A harcban rámenős, azaz kegyetlen volt, sosem ejtett foglyot, ezért, ha vesztésre állt a csetepaté, ellenei jobbnak látták in­kább megfutamodni, pedig a váltságdíj jó üzletnek minősült, korholta is emiatt Ekkehard. Ám Hermann otthon olyan ártatlanul viselkedett, mintha mi sem történt vol­na (hiszen - akkori fogalmak szerint persze - az ellenfelet lekaszabolni dicséretes hős­tett), mit nekem váltságdíj, vonta meg a vállát, nem vagyok kalmár, s litániáról litániára járt, vacsora után pedig másnap reggelig böjtölt. A püspök úr néha szintén enyhén meg­rótta, mármint amiatt, hogy gyónni nem járt, csak áldozni, de inkább csak célozgatott er­re, mivel végső soron neki is haszna volt Hermann harcmodorából, hiszen így az egyház leendő vagyona is bővült (a váltságdíjat leszámítva), bár néha mégis hozott egy-két po­gány hadifoglyot a megtérítés végett, nesze neked, püspök. Hermann személyiségének lényege ebből állt: kaszabolt és imádkozott, másra tulajdonképpen nem is tellett (majd­nem). Amikor lóra pattant, menten dühöngeni kezdett, vérben forgott a szeme, reflexsze- rűen, utóbb már saját katonái is tartottak tőle, úgyhogy azt eszelték ki, nem illik a gróf úrnak lovon közlekednie, egy hintónak kinevezett szekér jóval méltányosabb, annál in­kább, mert ő az idősebb, megilleti hát. A gondolatot Ekkehard öccse ihlette, mert bátyja kezdett némileg kezelhetetlenné válni, a kiruccanásokon, ahogy a bosszú- és hódító had­járatokat nevezték, viszont szinte nélkülözhetetlen volt. A stratégiát ugyan Ekkehard eszelte ki, a taktikát azonban Hermann magának követelte, kizárólag a lerohanást alkal­mazta, oly vehemenciával zúdult az ellenségre, mint egy forgószél, amely mindent elsö­pör, por és hamuv vagymok, mondhatták volna a szláv érintettek, ha ugyan tudtak volna magyarul, egy mai pszichoanalitikus azonban valószínűleg szexuális anomáliát emleget­ne Hermannal kapcsolatban, bár - lassan a testtel - nem így volt ez egészen, túl egysze­rű lenne. Ettől függetlenül mindent összevetve eléggé sikeresek voltak a fivérek, nem csoda, hogy Ekkehard (a második, tehát az öcs) saját ötletei sikerén felbuzdulva alapo­san beképzelt pasas volt, bár óvatossága és meggondoltsága azért némileg fékezte ben­ne az önbizalom túltengését, csakúgy, mint a patthelyzet Gunzelin bácsikával, aki nyug­hatatlan piszkálódásával alaposan föladta a leckét, terjeszkedés helyett védeni kellett a meglévőt, amíg Gunzelin bácsi meg nem halt, azután az építkezéssel kellett és lehetett többet foglalkozni (értsd: előbb mások rovására szerezni, hogy legyen miből), és hát Ekkehard idővel belefáradt mindebbe, aminek következtében lassan beletörődött őrgró­fi mivoltába, apja császári ambíciói helyett a megmaradás lett a lényeg. Reglindis, Hermann felesége, a lengyel király, I. Vitéz Boleszláv lánya volt. Tu­lajdonképpen rangon alul ment férjhez, egy királykisasszonynak császárfi, királyfi, vagy legalább királyi vérből származó férj dukál, na de Reglindis esete más. A papa

Next

/
Oldalképek
Tartalom