Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Aich Péter: A naumburgi fivérek (esszé)
Aich Péter na de mindegy, belevágtak az elképzelés megvalósításába, a régi helyébe újat s nagyobbat, maga az építkezés azonban elhúzódott egy kissé, valójában csak a XIX. század végén fejezték be a késői utódok, bár a java tulajdonképpen kétszáz éven belül jött létre. Tény és való ugyan, hogy ez meghaladja némileg az emberöltőt, de mégis, a nagy mü elkezdődött. Bokros tennivalójuk közepette azonban a testvérek valahogy megfeledkeztek utódokról gondoskodni, ezért, miután ezzel ki-ki a maga módján kénytelen-kelletlen tisztába jött, összes vagyonukat az egyházra hagyták, ennek fejében az egyház arra kötelezte magát, hogy minden kegyével elhalmozza a családot. így történt, persze már csak később, hogy a két testvér - Hermann és II. Ekkehard - feleségestül (na meg a többi rokonnal) a szentek helyett került a naumburgi dóm nyugati karzatának kiemelt helyére, holott egyikük sem volt szent, csak adományozó. Olyan adomány volt ez, amiből az igazat megvallva mindenkinek haszna volt: a püspökség hamarosan átköltözött Zeitzből a jobban védhető Naumburgba, s ez a császár és a püspök számára is előnyös volt, nem kellett annyira a vad szláv támadásoktól tartani, a grófok pedig biztosak lehettek abban, hogy vagyonukat nem szedik szét mindenféle jöttment rablólovagok, hiszen az egyház kezébe kerül, mi több, imádkoznak is majd értük. A testvérek és feleségeik szobrát vagy kétszáz évvel haláluk után mintázta meg a naumburgi mester. A szobrok arról nevezetesek, hogy bár a gótikában mindig általánosítottak, rossz nyelvek szerint klisékben alkottak, az egyedi vonásokat háttérbe szorítva, ebben az esetben nyilvánvaló kivételről beszélhetünk, még a naumburgi mester egyéb művei sem nagyon hasonlítanak ezekre. A művészettörténészek nem tudják megmagyarázni, hogy a csodába lehetnek ennyire élethűek, holtpontjukban kővé merevedett alakok, akár Myrón Dyskobolosa, mintha csakugyan modellt álltak volna a szobrásznak, holott az persze nem ismerhette Hermannt és Reglindist (a feleségét), s II. Ekkehardot sem, valamint annak Uta nejét, hiszen ezek halála és a szobrok elkészítése között a már említett két évszázad telt el. Mégsem egészen világos, miért nem tudják ezt megmagyarázni, sokkal valószínűbb, hogy nem akarják, mert az ártana a legendának, azt nem illik bolygatni, mi lenne akkor a történelemmel. Mert mondani sem kell, az egész történetben csak úgy hemzseg a sok félrebeszélés, ellenmondás és ködösítés. Vegyük például ezt a naumburgi mestert. Hivatalosan azt mondják róla, hogy valószínűleg Szászországban született és Franciahonban tanult, de egyébként ismeretlen. Pedig már régebben kiderült, hogy Paulnak hívták, Drezdából származott, apja türingiai telepes volt, akinek Drezdában megtetszett egy szláv nő, azzal nemzette Paul fiát. Ott is éltek e városban, míg egy kiruccanás alkalmából a szlávok megölték mind a két szülőt, az utókor szerint az apát állítólag azért, mert szásznak hitték, holott türingiai volt, az a- nyát meg azért, mert szláv létére egy szásznak hitt türingiaival élt, pedig nem valószínű, hogy ez fejtörést okozott volna, az ilyen kiruccanásnak becézett háborúskodásban az öldöklés és rablás a lényeg, nem a származás, akkoriban ezt még nem igyekeztek ily módon megideologizálni. A fiúnak, ahogy ez szarkofágja föliratából szintén kiderül — a naumburgi dóm altemplomában temették el egy kissé eldugott helyen, ráadásul jeltelenül befalazva, ezért nem vették soká észre - csodával határos módon sikerült megmenekülnie, ám ezen élménye kétségtelenül eléggé hatékonyan befolyásolta világnézetét, rü- hellte ugyanis a szlávokat, amiért szüleit lemészárolták, ami némileg ellenmondásos, hiszen anyja is szláv volt, viszont ugyanezért tartotta nagyra I. Ekkehardot, aki — miként
