Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Bárczi Zsófia: Mécs László költészetesztétikája és a katolikus irodalom (tanulmány)
Bárczi Zsófia nincs; ellenben van a magyar irodalmon belül olyan irodalom, amelyben a katolikus élmény valósul meg művészi formában: Babitstól kezdve Juhász Gyulán, Harsányi Lajoson, Sík Sándoron át Dsida Jenőig és másokig. S ha erre kellene címet keresnem, ilyes- formán fogalmaznám meg: a katolikus lélek vagy a katolikus élmény - ha tetszik: története - a modern magyar irodalomban”.48 (Kiemélés az eredeti szövegben.) Sík Sándor eszmefuttatását továbbgondolva Rónay György végképp feloldani látszik a katolikus irodalom mint írói csoportosulás elképzelését. Végigtekintve a húszas s méginkább a harmincas években fel-fellobbanó vitákat és a katolikus irodalom meghatározására tett kísérleteket, látható, hogy nagy különbség nincs az egyes szerzők nézetei között, inkább hangsúlyeltolódásról beszélhetünk a katolikus irodalom ismérveinek tartott egyes jegyek fontosságának felismerésében. Szembeötlő viszont a katolikus költészet és a pap költők tevékenységének egybe- mosása, az, hogy a tágabb „katolikus irodalom” fogalmát a hivatkozott szerzők sokszor a „pap költők” szinonimájaként használják, s a fogalomhasználat egy-egy tanulmányon, esszén belül is gyakran ingadozik. Holott a pap költők verseinek - nem okvetlenül, nem is mindig és nem is minden költőnél azonos mértékben, de azért egész köteteket és életműveket tekintve némileg mindig érzékelhetően - van egy olyan retorikai vetíilete, ami az ún. „katolikus költészet” többi, világi pályán járó szerzőjénél (sőt, már a pap költők második generációjának tagjainál is) hiányzik: a prédikáló jelleg49. A versek „prédikálását” a kritika általában pejoratív értelemben teszi szóvá, puszta dagályosságként kezeli vagy propagandaként értékeli.50 Én a kifejezést a továbbiakban a szó eredeti jelentése szerint használom: „egyházi beszéd”, s ebben az értelemben térek majd ki a későbbiekben Mécs László prédikációinak és verseinek lehetséges retorikai, tartalmi, szerkezeti összefüggéseire. Kárpáti Aurél a pap költők „prédikáló verseiről” tett megjegyzésével olyasmire tapintott rá, ami Mécs László sajátos esztétikai rendszerének a kulcsa lehet. Mécsnek jóformán minden méltatója szóba hozta a költő térítői magatartását, az irodalom tettként, meghatározott céllal rendelkező cselekvésként való kezelését. Egyszerűsítés lenne azonban Mécs verseinek ezt a fajta megszólalásmódját pusztán a katolikus irodalom hagyományaira vezetni vissza. Az a szlovenszkói irodalmi hagyomány ugyanis, amelynek Mécs legalább annyira része, mint a katolikus irodalmi irányzatnak - mint láttuk -, szintén ezt a megszólalásmódot részesíti előnyben. Győry, Forbáth, Földes, Darvas János, Inczinger Ferenc stb. (itt most függetlenül az irodalmi értékhierarchiában elfoglalt helyüktől sorolom fel őket) eltérő mértékben u- gyan, de ugyanezt a térítői magatartásformát tanúsítják, azaz verseik szubjektumának inszcenírozottsága rendkívül hasonló. (Nem véletlen, hogy egy amerikai magyar lap, a Katholikus Magyarok Vasárnapja Győry Dezső versét, az Újarcú magyarokat Mécsnek tulajdonítva közölte.51) A következőkben látni fogjuk, hogy Mécs László költészetfelfogásában mindazok a specifikus jegyek és önellentmondások megtalálhatók, melyek a kor katolikus és szlovenszkói magyar irodalma körül kibontakozott vitában központi jelentőséggel bírtak.
