Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Pomogáts Béla: A komp helyzetében (előadás)
Pomogáts Béla 4. A HAGYOMÁNY ÉS A MODERNSÉG ELLENTÉTE A hagyomány és az újítás mindig is versengett egymással, és természetesen voltak korszakok, midőn inkább a hagyomány, és voltak korszakok, midőn inkább az újítás érvényesült. A legtermékenyebb korszakok mindazonáltal azok lehettek, amelyek összhangba tudták hozni a hagyományokat és az újításokat, és a tradíció bizonyos mozzanataira tudták építeni a mindenkori modernséget. így a magyar romantika korszaka, midőn Berzsenyi vagy Vörösmarty költészete természetes egységet hozott létre a nemzeti költői hagyományok és a nyugatról érkező, romantikus világkép, valamint poétika között, vagy a Nyugat nagy korszaka, amely ugyancsak természetes és termékeny szintézisbe tudta hozni a nemzeti tradíciót és a francia, angol, német irodalom modern indításait. A két kultúrát konstituáló erő: a hagyomány és a modernség aligha szerencsésnek mondható korszakokban viszont élesen egymással szemben érvényesül. Ilyenkor lényegében megszűnik a kultúra teremtő folytonossága, zavarok támadnak abban a kulturális diskurzusban, amelynek fenn kell tartania a nemzeti kultúra szerves folyamatait, és nehézkessé vagy éppen lehetetlenné válik a különféle iskolák, irányzatok és mozgalmak dialógusa. Ennek a zavarnak vagyunk a szenvedő tanúi a jelen magyar irodalmát nyomon követve is. A modemek (posztmodernek) szívesen beszélnek arról, hogy az irodalom hagyományos realista vagy klasszicista formái végképp kiüresedtek, és legfeljebb tömegkulturális termékek létrehozására valók, a hagyományok hívei pedig kedvtelve hivatkoznak arra, hogy a posztmodern irodalom vagy a neoavantgárd megszakította minden kapcsolatát a valósággal és az értelemmel, és legfeljebb egy belterjes, kicsiny irodalmi szekta életidegen beszédmódja, „madámyelve” lett. A hagyományos és a modernista írásmód élesen elvált egymástól, és úgy tetszik, lassanként megszűnnek a kölcsönös megértés szemléleti és szemantikai alapjai. Az iméntiekben vázolt négy (Szekfű Gyula vagy Németh László gondolat- menetére is utaló) ellentét (és természetesen még jó néhány antinómia) tartja egymással versengő vonzásában a magyar kulturális életet, kulturális politikát és kulturális identitást. Vagyis tartósítja vagy éppen újra konstituálja azt a „komp-orszá- gi” létet, amelyről éppen száz esztendeje Ady Endre beszélt. Mi, mai magyar írástudók magunk is egy ilyen: kelet és nyugat, a magas kultúra és a minden korábbinál hitványabb popularitás, az újító szándék és a hagyományőrzés között hánykolódó imaginárius „kompon” létezünk és próbálunk eleget tenni feladatainknak. Talán itt volna az ideje megint, mint Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály, mint Petőfi Sándor és Arany János, mint Ady Endre és Babits Mihály, mint Illyés Gyula és Németh László idejében a magyar irodalmi kultúra nagy emancipációs küzdelmének, mondhatnám, némi pátosszal, egy új szellemi „szabadságharcnak”, szemben a pártpolitikával, a kulturális elaljasodással, a morális közönnyel. De nem folytatom: látleletet akartam felvenni, nem lázítani. (Előadás Szekszárdon 2005. szeptember 16.)