Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Duba Gyula rongató magányérzet és vélt veszélyeket rejtő titokzatosság. A zord tél, mely szobába parancsolja az embert, a dermesztő fagy és maró téli szél, a hideg, melyben halkan reccsenve megpendülnek a fák ágai, a nehéz létforma és a távlatok hiánya sem a derűs életfelfogás ösztönzői. A gyorsan illanó nappalok és hosszú éjszakák túl sok magányos órát s a történelmi sorscsapások számos képzelgést és sok veszélyérzetet zúdítanak az ittlakókra. Bár a megközelíthetetlenség és zártság védő természete is kétségtelen. Miért, hogy — alighanem a tatárjárás után - a nemzet hatalmi erőit képviselő főúri családok idők során itt kerestek otthont, visszahúzódva e vad világba, védettséget és háborítatlan együttlétet találva? Mondhatnánk jószerével, hogy annyi vár, ahány hegycsúcs, és ahány nehezen megközelíthető völgy vagy dombhajlat, annyi kastély, az ember évszázadok során a táj őrző-védő erejében bízott itt, s talán nem csalódott! Mednyánszky művészlelke érzékenyen őrzi és hatalmas megjelenítő erővel kifejezi a természeti és történelmi mítoszok világát. A táj „leikével” furcsa viszonyban van az ember, szülőföldünkkel együtt élünk és megszokjuk, annyira otthonos már, hogy szinte semmit nem jelent. Akkor válik érdekessé és fontossá, amikor elhagyjuk, majd idegen környezetben felsejlik ismét, immár elveszítve, ám nosztalgikus vággyal ismét kívánva! Az új tájak egzotikumaikkal hatnak ránk, szépnek véljük, pedig talán csak új számunkra, vonzásuk is úgy fejeződik ki, hogy összevetjük a lelkűnkben élő tájakkal. Az „ősminta” a szülőföld marad, s azok a természeti helyzetek és belénk épült tájelemek, amelyek eszmélésünkre hatottak. A következő gondolat alighanem több, mint feltételezés: valami ősi élmény emléke sejlik fel bennünk, amikor a Mednyánszky-képeken a hegyvilág tragikumát látjuk, nem is személyes élmény, valami egyetemesebb emlékkép, mintha a génjeinkben hordoznánk, s a képek láttán felidéződik és megérint. Az emberiség ősi és elemi élménye a természettel, az egykori élmény, melyről már nem tudhatunk, oly távoli gyökérzetű, ember voltunkból fakad. Mednyánszky nem a táj képét adja vissza, hanem a természet ősi mivoltát, a hegyek és erdőségek lényegét, ezen iszonyú anyagi tömegek benső feszültségét és minőségét, s azokat az erőket, amelyek létrehozták és uralják őket. Tudatosítja bennünk a drámaiságuk és tragikumuk értelmét, melyet jelentenek számunkra, s ami sejtésként bennünk él képein. Az az örök művészi erő munkál, amely a látvány, megjelenítése révén a mélységekre utal, emberi méreteket ad a természeti jelenségeknek, végső soron tehát a földi létet és az emberi sorsot jeleníti meg! De nemcsak a természeti elemekkel, hanem a színekkel is így vagyunk! Bizonyára látásunk kezdeteivel tartanak élő kapcsolatot és közeli rokonságban vannak hangulatainkkal és érzéseinkkel. Közhelyes elméletet nem szeretnék fabrikálni, ám a gondolat segítségével utalnék arra, hogy Mednyánszky mennyire a festő szemével nézett és mily mértékben látta színekben és formákban a világot! Realizmusának művészi témája a tárgyi-dologi valóság, melynek megjelenése sajátos színvilág! Példaként álljon itt a Naplójából két idézet! „Naplemente Ótátrafűreden.
