Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Öllős Edit naplójegyzetei és versei
Öllős Edit naplójegyzetei Akkor is, ha a kerti törpék sem hallgatják meg. (Legjobb esetben kinevetik.) Ilyenkor Isten nem bizonyítja, hogy létezik. A világmindenség pedig egészben van. Amíg lélegzel, létezel. Amíg gondolkodol, vagy. De hogy hagyj magad után valamit, annak annyi a (képzelt?) feltétele, hogy megint tudod, csak hallgatni lehet. Illetve védőbeszédet fogalmazni Istennek. De hogyan tedd meg, ha kételkedel benne?! Aztán rájössz, hogy kényszeríted magadat előre lépkedni, mikor hátrafelé kellene. Rágyújtasz, mikor megkordul a gyomrod. Észre sem veszed, és átgázolsz néhány holttesten. Cetlire firkantod Istennek, hogy elég az ébrenlétlen nappalokból. (Tudod, hogy elolvassa.) Megszédülsz, hányinger kerülget, de úgy határozol, semmit nem adsz ki magadból. (Elég, ha te tudod az igazat.) Bizserget a szellő, a napsütés simogat, a madarak csiripelnek helyetted - újra tudod, ennél nem kell több! Ennél nem akarhatsz többet! Aminek kell, az úgyis mindig bekövetkezik. Ha Isten nem szól előre, mert úgy látja jónak, akkor is. Összeférceled lelkedet, szinte oda se figyelve, aztán látod: gálaruhának is megteszi. A minap rácseppent hajzselének sem maradt rajta nyoma. Értelmes és értelmetlen egyre megy ugyan, de a jókedv, ha természetes, épp vasalóval simítja el a különbségeket. Úgy, hogy ami fontos, az jól látható legyen. Hogy azon ne suhanjon át a gyorsvonat. Sőt! Akár egy láthatatlan emelődaruval is, de emeljük fel azt! Akkor már senki nem lesz iránta közömbös. Nem kell többé fejet hajtani, csak megtanulni méltóságteljesen veszíteni. Idézőjelmentesen is jól érezni magunkat a körön belül, s meg sem próbálni, hogy oda valakit is beengedjünk. TISZTÍTÓTŰZ az oázisban víz nélkül sűrű vad bozótban kószálva napfényt nem látva tévedsz a körbe mégis meglátod hol kell beleesni a gödörbe hogy pár nap múlva
