Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: A szervezkedő felvidéki magyar pedagógustársadalom... (2) (tanulmány)
MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület ilyen felfokozott légkörben tartotta meg második központi gyűlését Léván 1923. november 8-án. A gyűlés résztvevőit természetszerűleg leginkább a magyar tanítók sorozatos elbocsátásának ügye foglalkoztatta. Maga Kovács Alajos országos elnök is erre a problémára hívta fel a figyelmet elnöki megnyitó beszédében. „Legégetőbb kérdése egyesületünknek a honossági ügy” - ismerte be a szomorú tényt az elnök. „Ugyancsak égető kérdés a fizetés- és nyugdíjügyünk, amely egyesületünket mindaddig a legnagyobb agilitásra készteti, míg az össztanítóság nyugalma s az állam érdeke szempontjából is közmegelégedésre el nem intéztetik.”9 A titkári jelentés ugyancsak e kérdéskörök megoldását és méltányos rendezését jelölte meg a Tanítóegyesület legfontosabb feladataiként: „A fizetésbeli sérelmek orvoslása, valamint az állampolgárság kérdése ki is jelölte egyesületünk számára a működés fő irányvonalát” - szögezte le Vásárhelyi Károly főtitkár.10 Sajnos az e téren tapasztalható hiányosságok gyors megoldására nem volt reális kilátás. A felvidéki magyar pedagógusok továbbra is a szlovákiai értelmiség legkiszolgáltatottabb, leginkább a létbizonytalanság határán tengődő rétegét képezték. Az 1924. év folyamán Iván Markovié hivatalban lévő iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternek a Tanítóegyesület küldöttsége előtt elhangzott egy olyan nyilatkozata, amely felcsillantotta a nem állami tanítók ún. személyi államosításának lehetőségét. A miniszter szerint ez jelenthette volna a nem állami tanítóság anyagi ügyeinek végleges és megnyugtató rendezését. A Tanítóegyesület 1924. november 20-án Komáromban megtartott központi gyűlésének az ún. személyi államosítás kérdése állt a középpontjában. Döntés született arról, hogy a Tanítóegyesület vezetősége titkos szavazásra szólítja fel Szlovákia mind az 1064 nem állami elemi és polgári iskolai magyar tanítóját. A feltett kérdés így hangzott: „Kívánja-e a nem állami tanítóság személyi államosítását, megfelelő garanciák mellett, vagy sem?” A szavazásra felszólított 1064 tanítóból 1925 januárjában 861 küldte be szavazatát a Magyar Tanító szerkesztőségébe. Igennel szavazott 576 tanító, nemmel 220, 65 pedig kitöltetlenül küldte be a szavazólapot. A nem állami magyar tanítóság többsége tehát - megfelelő garanciák mellett - híve volt a személyi államosításnak." A Tanítóegyesület vezetősége azonban a személyi államosítást csakis a következő garanciák biztosítása mellett tartotta elképzelhetőnek: 1. Az iskola jellege maradjon érintetlen. 2. A tanító alkalmazásánál az iskolafenntartó testület ajánlási joggal bírjon. 3. Minden tanító vétessék át, s jelenlegi működési helyén hagyassék meg. 4. A nyugdíjra érett tanítók az új nyugdíjtörvény alapján mint állami tanítók nyugdíjaztassanak. 5. A tanító és iskolafenntartó közötti viszony szolgálati pragmatikával szabályoztassék.12 A nem állami tanítók személyi államosításából végül nem lett semmi. A Tanítóegyesület azonban ebben az időben több gyanúsítgatásnak is ki volt téve egy
