Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Big Brother ta képért kaptam egyébként a legtöbb pénzt életemben. Ne tévedjenek - ez nem rólam vall, hanem magukról és a maguk világáról! Már túl öreg voltam valami izgalmas szerelmi történetekhez. A szeriózus férfiak már régen foglaltak voltak. A playboyoknak túl emancipált és ambiciózus voltam. De még mindig nem kellett fiatal fiúkat vásárolnom. A férfiak és a szex egyébként sem vonzottak. A fényképezőgép objektíve volt a szeretőm, mellyel megörökítettem azokat a pillanatokat, amik később döntők lettek. Éppen ebben volt a művészetem — előre tudni, ami később a legfontosabbá lesz nyilvánítva. Előre kellett látnom, és ehhez merészség kell, ami csak o- lyan embernek van, akinek már nincs mit veszítenie. De nem kerültem el úgyszólván a kommersz fényképeket sem. Például a fiam felszentelésének napján Vatikánban én is Rómában voltam. Az évtized legnagyobb divatbemutatója zajlott ott le. Rettenetes kísértés volt az — mindent otthagyni és a Szent Péter térre sietni. Megmutattam volna a meghívót, nem mondtam volna, hogy ez az első hír tőle hétéves hallgatás után, és elfoglaltam volna egy becses helyet az első vagy a második sorban, amely biztosan megilleti az új lelkész anyját. Láttam volna, hogyan nőtt fel, érett meg, teljesítette a Nagy Testvér küldetését... Csakhogy erre nem voltam kíváncsi. így pár kilométerrel arrébb kattogtat- tam a fényképezőgépet, és megörökítettem a divattervezőket, akik a kiskorú modellek fenekét vagy egymást simogatták, esetleg saját feneküket tapogatták. Kibírtam, és nem mentem a fiam után, bár megírta, hogy misszionárius lesz, és örömmel elmegy bárhova, ahova küldik őt. Tehát nagyon valószínű volt, hogy ez az utolsó nap, mikor láthatom őt. Saját fiamat nem láttam, de az objektíven keresztül sok-sok sztárt néztem. El kell ismernem, hogy találtam közöttük jó pár valóban okos és jószívű embert. Repültem miattuk a világban, mint egy bolygó hollandi. Egy időben nem is volt otthonom. Nevem nem állt egyetlen lakás- vagy házajtó névjegyén sem. Többet repültem, mint egy profi utaskísérő. Párizsból New Yorkba, onnan Bejrútba vagy Pekingbe. Valóban mindehol ott voltam, így egy pillanatig sem haboztam, mikor azt javasolták, hogy menjek Szudánba. A moszlim extrémisták ott már hosszú évek óta gyilkolták a keresztényeket. Ez a háború nemcsak vallási volt, hanem rasszista is egyben, hiszen a moszlimok arabok voltak, a keresztények meg négerek. Éppen most azonban egy nemzetközi társaság úgy döntött, hogy expedíciót küld arra a vidékre a civil lakosság védelmére. De facto egy következő belépése volt ez az intervenciós hadaknak a polgárháborúba, de először volt ez Afrikában. Éreztem, hogy valami új készül most, egy történelmi pillanat, mely által valami megváltozik. Ez egy volt azok közül a nagy pillanatok közül, amelyeket kerestem. Bár néha az volt az érzésem, hogy inkább ezek a pillanatok keresnek engem. Valóban úgy tűnt, hogy a perui partizánok vártak a túszok lelövésével, míg odarepülök Mexikó